A mozgó társasjáték

Csodálatos dolognak tartottam, hogy az ember csak fogja magát, beül az autójába, vagy felül a motorjára, és odamegy vele, ahová kedve szottyan. Az autót és a motort a hatvanas években a szabadság szimbólumainak láttam, a közlekedést pedig passziónak, valami földöntúli gyönyörűségnek. Majd első motorommal, egy ötven köbcentissel – még jogsi nélkül, „svarcban” – vettem a kanyarokat, a fiatalok naivságával ártatlanul vigyorogtam a nyeregben, és még mindig egy nagy társasjátéknak, örömszerzésnek hittem a közlekedést.

Később fokozatosan ez a nagyszerű játék mindinkább örömtelenné és kínná lett. Mint a társasjátékokat, de főleg a sportokat, a közlekedés feltételeit is szabályok határozzák meg, és a szabályok betartásáról, betartatásáról — akárcsak a sportokban, a közlekedésben is megfelelő apparátus gondoskodik. Csakhogy, ha a játékszabályok nem jók, akkor nem szívesen játszik az ember, és a játékvezetők magatartása is elveheti a játékosoknak a kedvét a játéktól.

Most ezeket a körülményeket lépten-nyomon tapasztalom. Amikor motorozom, többek között az autósokkal szembeni sebességmegkülönböztetés ingerel, mert valahogy nem szeretem, ha mindig engem előznek, és ráadásul nem is feltétlenül csak azért, mert valóban lassan megyek, hanem azért is, mert „törvény van rá”, hogy az autó a gyorsabb: a sebességmegkülönböztetés törvénye.

De ugyanígy bánt, hogy azonos forgalmi sávban a motorkerékpáros mellett egy autó elhaladhat, de a logikusabbnak tetsző fordított megoldás, mármint az, hogy a városban mozgékonyabb motorkerékpár egy sávon belül előzzön, az sérti a törvényt…