„Minden ölelés hazalök”: levélféle, édesanyámnak

Tipegek, futok, szaladok… 

Öledben véd meg a karod. 

Megölelsz, földobsz, repülök. 

Minden ölelés hazalök. 

…ezeket a sorokat írtam papírra, amíg azon gondolkodtam, hogyan is határozható meg rácalmásiságom, történetesen édesanyámmal való viszonyomban. Akihez és akiről verset még soha nem írtam, mert annyira természetesnek tűnt mindig, hogy VAN! Mert egy anya mindig VAN, természetesen. Nálunk a családban így volt mindig, ez volt a hagyomány, ezt láttuk-hallottuk a nagyszülőktől, s ezt adták át, ebben nőttünk fel, nevelődtünk. Természetesen. Az élet koreográfiája, hogy 1995-ben elveszítettem édesapámat, s természetes volt, hogy hozzá, neki, általa írt verseim születtek elsőként. (Ám egy apa mindig mást hagy a fiúra. Azért APA!) Úgyhogy annak az évnek a tavasza bennem is haikurövid volt: „Apám a földben. / Ezredvégi öröklét. / Március! Ámen.” Aztán öt év USA következett, Chicago, ahol azért csak nem hagyott nyugodni néhány ügy, többek között ez sem: „Nem akar múlni számtól a pohár, / verejtékem idegen tájat illet, / s hogy fölösleges lettem – jól van így. / Üdvözlégy hát, Szeretteim! / Üdvözlégy!”. Jóllehet az idegen föld nem az, mint ami a szülőföld itt és mostja, s egyáltalán nem a születési hely első huszonkét éve, annak Rácalmása. És benne minden, ami magyar. És egyáltalán nem édesanya… Úgyhogy ezért lök haza minden (édesanyai) ölelés, lökdösött haza: 

Ideköt, megtart, Ős Erő: 

Égföldi távlattemető. 

Égtájkibomló ölmeleg, 

Ősgénhabzó évezredek 

hullnak át minden lábnyomon. 

– írtam tovább a sorokat a napokban, anyám kezére nézve, s általa látva is, többet a giccses honvágynál. Talán többet, de még ez is szerénytelennek tűnhet, tűnik. És persze hogy minden a jelentések körül, a jelentések igaz, egyenes, katartikus és valóságtartalmának uralása körül forog, akár költészetről, akár politikáról, akár bármely médiumtevékenységről beszélünk is: vitathatatlan (vagy: minority report!). Nyilván ezért vagyok, és kell kíméletlennek lennem-maradnom a „nekem az, hogy magyar, nem jelent semmit” (Fletó)- kijelentéseket, vagy egy a másik magát németnek (alkancellár?) aposztrofált egyed minapi böffenését illetően: „Hányingert kapok, ha a hazaszeretet szót hallom”. Amúgy, tényleg? Tényleg ennyire nem zavar benneteket saját magatok elementáris jelentéskáosza, beteg és torz képalkotása magatokról, a világról, benne Európáról? (Mert ha pedig tudatos – voltak rá példák a történelemben –, akkor a leggyorsabb módon kell benneteket megakadályozni abban, hogy valakik agyonverjenek titeket a fényes utcán, sima napsütésben, szivárvány nélkül.) 

Úgyhogy, édesanyám, lehet, hogy kicsit hosszúra sikerült ez a ön-versfejtegetésem, de te legalább érted, hogy a fiad, aki ma már egy évvel többet élt az apjánál (55!), s akinek már négyéves korában Weöres Sándor verseket tanítottál, Rácalmáson, hogy miért csak így, és kizárólag így fejezhette be ezeket a sorokat: 

Ez tart meg. Innen származom. 

Ismerem, mint örök mosolyod, 

hangodból óvó szótagok 

lökdösnek sírig, egy helyen: 

Hazám vagy, Édes Istenem 

(2021.)