Gabnai Gábor emlékére

Róttam a belvárosi utcákat, megnéztük a legszebb helyeket, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon megvannak-e még az egykor sokat látogatott kedvenc kocsmák, éttermek. A Tiszti Klub, a Jolán, a Pokolpince, a Tücsök, a Diófa és az összes többi, aminek nem emlékszem a nevére, de vakon is odatalálnék. Szeretem ezeket a helyeket, jobban most, mint amikor Apuval látogattam őket. Ahogy ez megfogalmazódott bennem, kíváncsian figyeltem, milyen érzéseket kelt még bennem ennyi év után ez a hely.

Szeretem ezt a várost. Mindig is szerettem. De most hiányzott belőle a lélek. Hiányzott belőle valaki.

Ahogy mászkáltam, egyre több emlék tolult fel bennem. De már nem csak szomorúak. Nyolc év kellett hozzá, hogy ne úgy gondoljak Apura, mint ahogy az utolsó fél évében láttam: betegen, tehetetlenül, járásképtelenül, a Rádió-telep egyik negyedik emeleti lakásában. Kezdenek eszembe jutni a gyerekként itt töltött hétvégék, amikor egész nap kártyáztunk, nyáron sétáltunk a sárpentelei erdőben. Megjelennek előttem a vadászatok, amelyeken Apu térdig érő zöld kabátjában (nekem nem volt zöld kabátom) szaladtam utána a nehéz szántóföldeken, majd az ázottkutya-szagú teherautón zötykölődés után hazafelé menet betértünk minden kocsmába, és a vadász- és ivótárs Márkus Zoli bácsi minden egyes helyen vett nekem egy csokit. És végre felötlenek bennem a tiszti klubos snóblizások, amikor már kamaszként jártuk a kocsmákat – én annyi üdítőt kaptam, persze, ha belém fért, amennyi fröccsöt Apu ivott –, és mindig akadt társaság: barátok, kollégák, ivócimborák, snóblipartnerek. Azt hiszem, az ekkor hallott kocsmai beszélgetések alkalmával sokat kaptam Apuból, bár erre csak évekkel később jöttem rá. Merthogy, ha akadt partnere, sokat beszélt. Nem csak ivásban, beszédben is ő vitte a prímet.

Voltak persze történetek, amelyek csak kettőnkké voltak; az olvasók, és minden bizonnyal még a régi barátok sem ismerik őket. Ezek a történetek formálnak minket azzá, akik vagyunk. A legtöbbjük keserédes. Az egyik legemlékezetesebb, amit sokszor emlegettünk, Sopronban, Apu szülővárosában történt. Hazautaztunk. A soproni nagyszüleim közül ekkor már csak a nagymamám élt. Rendszerint a két és fél órás autóút végén finom sült csirke és rizi-bizi várt minket. De azt hiszem, ekkorra a nagymama elfáradt, és mint mindig, most is furcsán adta a tudtunkra, mi jár a fejében: hogy étterembe szeretne menni. Megérkeztünk tehát, és a gyanúsan illatok nélküli házba lépve Apu megkérdezte nagymamát: – Hát ebédet nem csináltál? – Nem – hangzott a felelet. – Az úton meg is halhattatok volna. Akkor meg kinek főzzek?

No, ilyesmiken nevettünk együtt Apuval, merthogy sírni nem szerettünk.

Nyolc év után csak remélni tudom, hogy van még itt valaki, aki felkapja a fejét a neve hallatán. Hogy nemcsak nekem hiányzik ő ebből a városból.

Gabnai Viktória