Azoknak, akik sosem adják fel

A kis rózsaszín füzet új lapjára felírom az aznapi dátumot. Március huszonkilencedike. A másik oldalon a kérdések sorakoznak – ha rossz hírek jönnek, a józan ész megy, és akkor a jegyzetek maradnak, amikhez nyúlni lehet. A kapcsolat hamarosan létrejön. A vonal túlsó végén lévő doktor kedvesen köszönt. Ma is. Készségesen válaszol, ezredszerre is, perceken át magyarázza el a lehetetlent. Azt, hogy az esély kevés, de pár nap és kiderül… Azt, hogy egy vírus okozta tüdőgyulladás hogyan hagyott pár százalék szabad felületet a tüdőben az oxigén számára. Azt, hogy a harmadik anti­biotikumkúrát is megpróbálják. Szavak jutnak el hozzám, leírom őket. Negyvenfokos láz. Szívfrekvencia… Állapot: Kritikus. Életveszélyes. Ha szeretnék, bemehetek, a kiállított engedély a kórház portáján fog várni.

Szeretnék. Bemegyek. Tudom, hogy akkor fogom őt utoljára látni, de tudom, hogy vár rám. Elindulok, és azon gondolkozom, mit kell akkor érezni, ha az ember utoljára látja majd az anyját. Próbálok emlékezni mindenre, amiket mondanom kell majd neki.

A portán segítőkész útba igazítást kapok, hamarosan már az intenzív osztály csengője van előttem. A fotocellás ajtó kinyílik, egy takarítónő jön ki rajta, de ha már ott van, máris megnézi, mit tehet értem. A katona, aki csomagokat vitt éppen a betegeknek, szintén érdeklődik, tudja-e valaki, hogy itt várok. Hamarosan egy nővér köszönt, látom, hogy mosolyog, elmondják a szeme melletti kis ráncok, hiába takarja el maszk az ő arcát is. Továbbirányít a műtőkből kialakított intenzív osztályra. A kezeim önkéntelenül átölelik a testemet, amikor meglátom őt egy üvegfalon át. A fiatal ügyeletes orvos odalép hozzám. Bemutatkozik, és emlékszik, hogy beszéltünk telefonon már többször. Elmondja újra a számokat, a tapasztalatokat, az esélyeket, belép a rendszerbe, meggyőződik róla, hogy biztosan a jó telefonszám szerepel ott, és újra megígéri, hogy hívnak azonnal, ha úgy adódna. Beszél az új gyógyszerezésről. Logikusan, kedvesen adagolt információkkal készít fel a realitásra, és már értem, hogy Anyu miért nem adta fel eddig. – Folyamatosan figyeljük az édesanyját – mondja.

Mert ők sem adják fel, ez az egyetlen esély ez ellen a rettenetes vírus ellen. Anyu pedig szeretné ezt meghálálni azzal, hogy velük harcol.

Azon gondolkozom, hogy lehetséges ez, ebben a szélmalomharcban? Hogy ki ad nekik erőt? Azon, hogy tudnám ezeknek az embereknek megköszönni azt, amennyi mindent tesznek? Ahogyan teszik. Elhivatottan. Fáradhatatlanul. Szeretettel. Azt, amilyen emberien beszélnek a betegeikről, ahogyan a leghalványabb reménysugárban is félve, de hisznek. Amilyen őszinték, megértőek és türelmesek, amikor az ember telefonál, hogy újra elmondhassák ugyanazt. Mert ez a jó, ez belőlük fakad.

– Tudjuk, milyen érzés, hogy milyen a telefon másik oldalán lenni – mondta a nővér, amikor pár szóval próbálom megköszönni neki azt, hogy nemcsak azokért harcolnak, akik ott küzdenek a lélegeztetőgépeken, hanem azokért is, akiknek napi egy-két hívás az egyetlen kapocs a kiszámíthatatlanságban, a bizonytalanságban. Amikor napról napra, óráról órára él a mi szívünk is.

Az orvosok, az ápolók ott voltak végig, a rossz hírek után is. Mint gyógyítók és mint emberek.

Elveszíteni valakit szörnyű tragédia. Az egyetlen, ami enyhíthet a fájdalmon, az a tudat, hogy a legjobb kezekben volt.

Annyi kérdés között ez volt az egyetlen tény. Ők voltak az egyetlen biztos pont a bizonytalanban. Ők, akik nem hajlandóak összetörni az elképzelhetetlen nyomás alatt. Ők, akik Anyu kezét fogták az utolsó percben is. És minket sem hagytak magunkra.

Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk.

[embed]https://www.feol.hu/velemeny/szia-anyu-4792549/[/embed]