Szokások, amiket nem ismertem - Külföldön tanulni kihívással és izgalommal jár

„Siesta” – avagy a délutáni pihenőidő 

Talán az egyik legismertebb spanyol szokás az a délutáni pihenőidő vagy pár órás alvás. Megkérdeztem a velem egyidős spanyol barátaim, és mosolyogva azt mondták, hogy ők ezt nem tartják, igaz egyetem mellett nehéz is lenne (bár sokszor jól jönne). Ma ez a szokás leginkább a kisboltok és különféle szolgáltatások nyitvatartási idejében mutatkozik meg. Nyitva vannak reggel 8-tól 14 óráig, majd körülbelül 3 órás szünetet tartanak, és újra kinyitnak 17 óra fele, cserében este 9-10 fele zárnak. Ráadásul vasárnap szinte minden zárva van. Én nem tudom, hogy ez mennyire kedvező nekik, az biztos, hogy engem a mai napig „megviccel”. Igen nagyokat szoktam nevetni, amikor a bolt előtt jut eszembe, hogy „siesta” idő van…

Ügyintézés – lassan, nyugodtan, ráérősen

A legelső tapasztalatom, amikor megérkeztem Spanyolországba az a vonatjegy-­vásárlás, pontosabban annak a lassúsága volt. A következő vonatig másfél órát kellett várni, az automaták nem működtek, a jegypénztárnál körülbelül öt ember állt sorba. Gondoltam, pár perc, és én jövök, de végül lekéstem a vonatot. Nem tudtam elképzelni, mi tart ennyi ideig, aztán megértettem: az ügyintézés hihetetlen lassú nagyon sok helyen. Nem sietnek sehova. Ha valaki késésben van, akkor már mi is azt mondjuk: ne aggódj, ez Spanyolország. Az egyetemen az órára félórás késéssel még mindig vagy tíz ember érkezik, a tanár nem szól semmit. Persze a legtöbbször az órák sem kezdődnek pontosan. Egyébként sok stressz lekerült rólam ezzel a mentalitással. Idő kell ahhoz, hogy hozzászokjon az ember, vagy találjon más megoldást, mint például, hogy a vonatjegyet online is meg lehet venni…

Közvetlenség – Hogy vagy?

Legtöbbször azt tapasztalom, hogy nagyon közvetlenek és segítőkészek a spanyolok. Mondjuk a közvetlenség viszonyítás kérdése, mert egy szintén cserediák brazil barátnőm nem értette miért emelem ki ezt mindig, náluk az a természetes, ha marad a szülinapi tortából, megkínálják a szomszédot is. 
Amikor próbálok spanyolul beszélni, és elmondok egy félmondatot helyesen, vagy rendelek valamit a kávézóban, a spanyolok biztatnak, és elmondják, mennyire jól beszélek. Pedig nem olyan nagy művészet kérni egy szendvicset, de akkor is jólesik ez a hozzáállás.

¿Cómo estás? Hogy vagy? Váratlanul ért a kérdés az elején, ismeretlen emberektől, mint például, amikor lakást kerestem, a főbérlő így üdvözölt. Na, most erre mit mondjak? Hogy ideges és fáradt vagyok, mert ez a nyolcadik lakás, amit a héten megnézek? Aztán megszoktam, és már én is reflexből ezt kérdezem. Nem várnak hosszú és részletes választ. Ez a köszönés része és egy kedves gesztus.

Vagy szintén egy jó tapasztalat, hogy a buszsofőrök milyen barátságosan üdvözölnek, viccelődnek. Nem tudtam a helyi szokást, miszerint integetni kell, csak akkor áll meg a busz, ezért kedvesen elmagyarázta nekem. Persze nem akarok általánosítani, olyan is volt, hogy annyira ideges volt a buszsofőr, hogy félreállt és elszívott egy cigit, vagy amikor hiába integettem, ő csak visszaintegetett, és továbbment. Mai napig rejtély.

„Tapaskultúra” és a késő esti találkozások

Szinte bármilyen étel lehet „tapas”, amit pici adagokban fel tudnak szolgálni: miniszendvicsek, tengeri ételek, sült krumpli, de az italok mellé is szoktak hozni chipset vagy különféle magvakat. Legelőször a krokett tűnt fel az étlapon. Én ilyen finomat még életemben nem ettem. Gondoltam ezt három hónapig, ugyanis annyit ettem belőle, hogy azóta rá sem tudok nézni. Ugyanez a helyzet a churros édességgel.

Szembetűnő, hogy mennyi pékség van, egymás mellett 3-4 is akár. Ezek inkább hasonlítanak kávézókhoz, ahol ki lehet ülni és élvezni a jó időt. Magyarországon este hat óra körül szoktunk vacsorázni, na itt ebben az időszakban szinte semmilyen étteremben nem kap az ember ételt. A konyha este 8-9 fele szokott nyitni. Ezért a találkozók is eltolódnak, így a bulik is később kezdődnek, de hajnalig, reggelig is eltartanak.