Tündérszárnyak a szőke folyón

Mint nászágyat a baldachin, úgy takarják a parti lombok a Tiszát Szolnok alatt. A folyó felé közeledve, keresztülgázolva a bozót áthatolhatatlannak tűnő falán, egyre hangosabb a morajlás. Majd a „függönyt” elhúzva láthatóvá válik a menyegzői „csatatér”: apró tündérszárnyak ezreinek csapkodásától zúg a víztükör. A folyó hullámait a lemenő nap fénye mintha csak rendelésre világítaná meg, akár egy bálterem parkettjét, ahol temérdek pár járja élete első és egyben utolsó táncát. A cseppnyi szárnyak gazdái kétségbeesett harcot vívnak az idővel: a kérészeknek csupán pár órájuk van a leendő nemzedék s így fajuk fennmaradásának biztosítására.

Tündérszárnyak ezrei borítják a Tisza vizét: a kérészek nászrepülése lenyűgöző szinkronban zajlik (Fotó: Lovász Lilla)

Bár korábban Európa nagyobb folyóiban sokfelé elterjedt volt a kérész, mára a szennyezések és a folyószabályozás miatt szinte csak a Tiszán és egyes mellékfolyóin látható a tiszavirágzásnak nevezett természeti csoda. De mi is történik ilyenkor?

A kérészlárvák három-négy évig fejlődnek az agyagos talajba fúrva magukat, s amikor elérkezik az idő, szinte egy időben a víz felszínére emelkednek, lárvabőrükből szárnyas rovarrá alakulnak, hogy aztán perceken belül megkezdődjön a tánc.

Nem véletlen az összehangolt fejlődés: a nagy tömeg egy része ugyan áldozatul esik a sok éhes ragadozónak – fontos szerepet játszva ezzel a folyó ökoszisztémájának fennmaradásában –, de még így is mindig marad elegendő kérész ahhoz, hogy végrehajtsa fajfenntartó feladatát.

Közelebbről szemlélve a nászrepülést, észrevehetjük, ahogy egy-egy kecses tündérfi kiválik a tömegből, s felkapaszkodva a part menti fák valamelyik ágára, percek alatt lerántja magáról ifjúkori „ruháját”, s aztán érett „férfiként” indul párját keresni a vízre. A lárvából előbújt alak tehát még nem ivarérett, csak e második vedlés után lesz nemzőképes. Ezt követően nyomban a folyó közepére igyekszik, ahol a víz felszínén már várakoznak a „hölgyek”, amelyek azonban gyermekkori lárvabőrüket elhagyva máris párzásra készek. Sietniük kell, mert amint megtermékenyültek, a petéket a lehető legjobb helyre kell juttatni: a homokos talaj nem, csakis az agyagos alkalmas a lárvák többéves fejlődésére, a Tisza medrének így nem minden pontja felel meg. A legjobb megoldás, ha ugyanoda kerülnek a peték, ahol a szülők maguk is fejlődtek, hiszen az a kipróbált, bevált hely. Míg a hímek a párzás után perceken belül elpusztulnak, a jövendő generációt hordozó nőstények – mint cseppnyi boszorkányok százai apró seprűiken – a magasba emelkednek, és egyszerre vágnak neki utolsó repülésüknek, a folyón felfelé. Ezt hívják a szakemberek kompenzációs repülésnek, ugyanis a kérészeknek be kell kalkulálniuk a folyó sodrását: ahhoz, hogy a lárvák ugyanott fejlődhessenek, ahol egykor a szülők, a folyó haladási irányához képest jócskán feljebb kell a víz színére ejteni a petéket, hiszen nemcsak a párzás alatt sodorja messzire a rovarokat a víz, de a felszínre szórt peték is hosszú utat tehetnek meg, amíg az aljzatra érnek.

A szolnoki Tiszavirág híd is kérészszárnyakat mintáz (Fotó: Lovász Lilla)

A tiszavirágzás ma már nemzetközi hírű látványosság, idén még Japánból is érkeztek turisták, hogy megcsodálják ezt a szinte hungarikumnak nevezhető természeti jelenséget.

Bár a szakemberek szerint az idei év a virágzás szempontjából nem a „legerősebbek” egyike, így is lenyűgöző látványban lehetett része annak, aki bepillantott a természet kulisszái mögé.