„Két találkozásom Takács Imrével”

„Olvasom a Hírlapban, hogy 15 éve ment el ebből a földi árnyékvilágból Takács Imre. Hihetetlennek tűnik. Számomra az ő költészete, írásai azok, amik vissza tudnak repíteni gyerekkoromba, az ifjúságomba. Az első sorok után már eláraszt az az életérzés, ami 30-50 éve belém ivódva szunnyad. Kétszer találkoztam vele személyesen, egyik sem volt szokványos találkozás. Maga az ember sem volt szokványos. Népművelőként egy író-olvasó találkozóra hívtam. A közönség már a könyvtárban ült, amikor beállított rózsaszín zsírpecsétes ingében, az elmaradhatatlan tarisznyával a vállán. Következett a világ legőszintébb író-olvasó találkozója. Nagyon élveztem. Amikor a végén a kissé megrökönyödött közönség szétszéledt, előkerült tarisznyájából egy saját termésű üveg bor, poharazgattunk és beszélgettünk ország-világ dolgairól a busz indulásáig. Másodszor a fehérvári buszpályaudvaron futottunk össze.

Éppen Pákozdról érkezett, vállán tarisznyával, amiben nagy valószínűséggel egy üveg bor csücsült. Ráköszöntem. Ismerős lehettem neki, de látszott, hogy arról fogalma sincs honnan. Ennek ellenére leült a padra, a négy tele bevásárlószatyrom folytatásaként. Pillanatok alatt témánál voltunk, úgy beszélgettünk, mintha soha abba se hagytuk volna. Éppen az eltorzult személyiségek volt a téma Hitler és Sztálin kapcsán, amikor Takács Imrére ráköszönt egy középkorú férfi: „Üdvözlöm Pista bácsi!” Engem levegőnek nézett. A rendszerváltás első éveinek jobban szituált vállalkozói közül való lehetett. Az öltözködése alapján gondoltam ezt, mivel nem makkos cipő és suhogós melegítő volt rajta, hanem olajzöld vászonnadrág, márkás edzőcipő. Az aranyfux ugyanolyan volt, mint a suhogós melegítősöké, csak itt szoláriumozott nyakat övezett. Takács Imre teljes lelki nyugalommal fogadta a köszönést.

A fuxosból elkezdett ömleni a szó, hogy ő most jött Frankfurtból, hogy ott mekkora forgalom van a repülőtéren, ahova lányokat vitt, és ez manapság mekkora üzlet. Úgy öt perc tömény szövegelés után kezdett elbizonytalanodni, és hirtelen lelépett. Nem tudtuk mire vélni a történteket, míg végül egyetértettünk abban, hogy ez a jóember Takács Imrét az én futtatómnak gondolhatta. Jót derültünk az egészen. Jellemző arra az időszakra ez a történet. Látszólag bármiből, bárkiből lehetett bármi és bárki. Minden képlékeny volt. Talán így történhetett meg, hogy egy József Attila-díjas költőt stricinek, egy három gyermekes családanyát pedig utcalánynak nézett.