Huszonhét évvel ezelőtt négyen haltak meg a bakonykúti lőtéren egy robbanásban

Nemrégiben járt az egyik legkisebb Fejér megyei településen a honvédelmi miniszter. Akkor Benkő Tibor is ellátogatott arra az emlékhelyre, ahol valaha négy katona az életét adta a hazáért egy hadgyakorlat alkalmával.

Marics József ma Bakonykúti polgármestere, ám 1994. július 25-én, ezen a végzetes napon, még a szárazföldi parancsnok mellett dolgozott, és felettese elfoglaltsága okán éppen neki kellett felvenni a telefont és meghallgatni a szomorú jelentést. Négy katona életét vesztette a lőtéren végzett hadgyakorlat során. Közülük három tragikus gyorsasággal. A negyediknek megadatott az a lehetőség, hogy az utolsó leheletig kapaszkodhatott a remény egyre korhadó, meggyötört szalmaszálába. Nem engedte el, de annak cellulóz szálai már nem bírták benntartani a magyar századosi mundérban azt a bizonyos 21 grammot, ami így elindult az esőfelhős ég felé.

Rendszerváltás után volt a világ, új hadsereg régi eszközökkel, felszereléssel, de nyár volt, és nem unalmas kaszárnyaélettel telt sem a sorállományú, sem a hivatásos katonák élete, hanem hadgyakorlattal. Bakonykúti és Várpalota határa egyben két megye határa is. A Holdéhoz hasonlító, ám szegényes, sovány fűvel borított felszínen a csörlőház motorjai mozgatják csigák és drótkötelek segítségével a tüzérségi célokat. Minden lövészeti szektorban áll egy többkarú, zászlótartókkal felszerelt, zöld torony, mint valami szélmalom makett. Az a feladatuk, hogy szavak nélkül is tudjanak kommunikálni egymással a lövészetet végzők és azok irányítói.

Az égen tornyos esőfelhők gyülekeztek, és mivel ezt a területet ritkán kerüli el az eső, hamarosan fordult a kar, felemelkedett a fehér zászló a tornyokban: Tüzet szüntess! Az eső elől fedezékbe menekülő katonák később látták az új, piros jelzést, így visszatértek a gyakorlathoz, betöltötték az aknavetőt, feledve, hogy az eső miatt az előzőt még nem lőtték ki.

És akkor jött a mennydörgés. Három katona, a hivatásos Pleszkán Károly őrmester, valamint a két sorállományú, Tordai Tibor honvéd és Papp László honvéd abban a pillanatban meghaltak, ott a lőtér esőáztatta és robbanáségette, gyér füvén. A torony jelzője azonban már nem fordult többé tiltóra. Kránitz Antal százados, a lövészetet vezető tiszt 200 méterre volt a detonáció helyszínétől, de ő már nem tudott a jelzésekkel foglalkozni. Egy, a balesetből származó szilánk elvágta a nyaki ütőerét. A századost egy percre sem hagyta el a katonás lélekjelenléte. Leugrott a toronyból, autóba szállt, és meg sem állt a várpalotai kórházig, ám ereje és az azt szállító, rohamos tempóban szökő vére elfogyott a kórház előtti parkolóban.

Sérültjei is voltak a balesetnek

A szörnyű krónikának ezzel nincs vége, ugyanis három súlyos és három könnyebb sérültje is volt az esetnek. Az egyik honvéd, akit a győri katonai kórházban ápoltak, olyan súlyosan sérült, hogy bal lábát amputálni kellett, és bár a többiek fizikai állapota kielégítő volt a körülménykehez képest, a fizikai teret és a lelkeket megrázó mennydörgést ők sem feledhették. Meghalni sosem jó, de a haza szolgálatában tenni, az egy olyan cselekedet, amit a civilek csak megköszönhetnek, de viszonozni már sosem tudnak. Akkor, 1994-ben a honvédelmi miniszter egyenként 100 ezer, a Magyar Honvédség parancsnoka pedig 50-50 ezer forint gyorssegélyt utalt át az elhunytak hozzátartozóinak, de mit ér ez a pénz, még akkori értéken is, ahhoz képest, amilyen áldozatot hoztak a hazáért?

A Magyar Honvédség a tragédia áldozatait saját halottjaként, katonai tiszteletadás mellett helyezte végső nyugalomra. Régen volt, de igaz volt, és nem feledhetjük, ahogy nem is tesszük. A lőtéren, ahol azóta is gyakorlatoznak a magyar honvédek, hogy felkészültek legyenek, ha harcba hív a haza, van egy emlékhely, amit minden évben megkoszorúznak. Ott hajtanak fejet a várpalotai önkormányzat, a Magyar Honvédség és különböző társadalmi szervezetek képviselői. Idén ott volt Tolcsvay Béla zenész is, a Vitézi Rend nevében, de koszorúzott Marics József is, települése, Bakonykúti nevében. És július 24-én a katonai pályáját éppen ezen a lőtéren kezdő Benkő Tibor honvédelmi miniszter sem ment el főhajtás nélkül a szolgálatteljesítés közben elhunyt tüzérek emlékhelye előtt.