Akik evezőkkel verték a hidat – Kis Klaudia és Varga J. Richárd négy hónapig kajakozott a jó ügyért

Varga J. Richárd 12 évet töltött Norvégiában, és ebből 4 évet szinte csak a tengeren. Kajaktúra-vezetőként nem csak a norvég partokat, de Grönlandot is meghódította. 2019-ben, azonban családja csábítására hazatért Dunakilitire, mondanunk sem kell, kajakkal. Több mint 5 ezer kilométert tett meg kevesebb mint fél év alatt teljesen egyedül, s már akkor tudta, hogy nem ez volt az utolsó kihívása.

Kis Klaudia Kecskeméten nőtt fel. Gyermekkora óta járja a magyar vizeket, és ötödik éve túravezetőként adja át a kajakozás élményét másoknak. Klaudiának Fejér megyei kötődése is van.

– Öt éve vagyok önkéntese és trénere is egyben a magyar­almási központtal működő Európa Ifjúsága Egyesületnek, ahol fiatalok számára szervezünk hazai vonatkozású és nemzetközi kompetenciafejlesztő programokat olyan témákban, mint például az esélyegyenlőség vagy a fiatalok vállalkozóvá válásának elősegítése.

A fentebb említett két embernek a sorsát egyengette úgy a Titkoló, a Sors, az Isten, hogy együtt közösen sporttörténelmet írjanak, méghozzá abban a közegben, amely mindkettőjük számára kedves: a víz. Komoly előkészületek után március negyedikén elindult a Endurance Mission 3.0 – Danube Upstream expedíció, hogy eljusson a Fekete-tenger partján elterülő pelikánok földjéről Donaueschingenbe.

Rekord, jótékonyság, környezetvédelem

Azon túl, hogy számukra ez kihívás, más oka is volt a túrának, ugyanis hihetetlen vállalkozásukkal nem csak sportrekordot állított fel a pár, de ellenőrizni is tudta a nagy folyam állapotát környezetvédelmi szempontból. Emellett jótékonysági célokra is gyűjtöttek, összesen 700 ezer forintot. Ebből 300 ezret a Bátor Tábor kapott, a daganatos beteg gyermekek élményterápiás táboroztatására, valamint 400 ezer forinttal segítették a Tiszai PET Kupa környezetvédelmi munkáját, melyből azok az anyahajójuk felújítását finanszírozták.

Visszatérve az expedícióra… Nem kellett sok felszerelés a távhoz. Az induláskor mindössze az első 25 napra elegendő élelem, kempingfelszerelés, 3 szett sportruházat, vízhatlan napelem, powerbankek, kamerák, tartalék evezők, biztonsági felszerelések és víztároló ballonok kaptak helyet a hajókon.

Természetesen azonnal felmerült, a kérdés, hogy mi volt az, ami erre a vállalkozásra késztette őket?

– Elsősorban a kalandvágy és a kajakozás szeretete, de bármennyire is nyughatatlanok vagyunk, abban mindenképpen felelősséget érzünk, hogy képviseljük a számunkra fontos ügyeket. Ilyen a környezetvédelem és a beteg gyermekek segítése. Maga az adománygyűjtési cél nagyon nagy motiváció volt végig a túrán. Sikerült, és erre nagyon büszkék vagyunk – felelte Klaudia, majd a kalandozásaikra is kitért, miközben az elemekkel, egymással és önmagukkal is küzdöttek.

– A romániai Garla Mare Nemzetipark közelében Ricsi két rétisast talált a Duna közepén. Őket a hajó orrán szállítva mentettük meg a fulladástól, és az ezekről készített felvételek bejárták a világot. De el kell mondanom azt is, hogy rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy projektünkkel hidat képezhettünk a Duna-menti országok között, illetve megható módon tanulhattunk magyarságot a szer­biai magyaroktól.

Az élménybeszámolóból az is kiderült, hogy május másodikán érkeztek meg Magyarországra, ahol a 4 hónap alatt egyedülálló módon, karanténnal várta őket a haza. Ám a kezdeti kellemetlenséget ellensúlyozták a honfitársak. A szeretetteljes fogadtatásra így emlékszik vissza Richárd:

– Minden nap voltak látogatóink, támogatóink, evezős társak, médiaszerepléseink. Hullott a nyakunkba virágeső a Szabadság hídról, kísértek végig gyalog egész Budapesten, és közel 50 ember jött, hogy találkozzon velünk a Római-parton, és mindezt úgy, hogy Magyarország felső szakaszát áradásban teljesítettük.

Az időjárás, a karantén és egy családi ünnep miatt összesen egy hónap kényszerpihenőt kellett tartaniuk, azaz nettó 3 hónap alatt teljesítették közel 2600 kilométert árral szemben. Sőt, a vízen ünnepelték mindkettőjük születésnapját és a húsvétot is.

Persze feltettük a magától értetődő kérdést, mi volt a legfelemelőbb pillanat az út során.

– Nehéz egyet kiemelni, minden segítség és találkozás ékköve a túránknak – vágta rá rögtön Klaudia. – Attól a pillanattól, hogy Románia egyik legismertebb kajakosával eveztünk együtt, a lenyűgöző szerb fogadtatáson és szeretetteljes vendéglátáson át egészen az újvidéki magyarokkal töltött napokig, ahol mi magunk is közelebb kerültünk a magyarságunkhoz. A magyar szakaszon minden nap meglátogatott minket valaki, Érden, Budapesten és Dunakilitin pedig hatalmas fogadóbizottságunk volt.

Voltak nehéz pillanatok

A túra árnyoldalaira Klaudia így emlékezett vissza: – A nehéz pillanatokról még keveset beszéltünk, tudatosan…Amikor az ember minden nap kihívás elé állítja magát, tervezett pihenő nélkül, akkor nagyon fontos, hogy hol van a figyelme. Ezért az expedíció alatt tudatosan csakis a szép és jó dolgokat mutattuk be, hogy mi magunk is kizárólag ezekre fókuszáljunk. Az a tervünk, hogy hamarosan újra napi szinten osszunk meg emlékeket a „kalandunkról”, ezúttal kitérve a nehézségekre is. Utóbbival kapcsolatban el kell mondanom, hogy az első több mint egy hónapban az időjárás nem sok jóval kínált minket: fagyok, hóviharok és az erős szembeszél. Talán még ennél is nehezebb volt fáradtan, olykor ázva-fázva együttműködni, és türelmesnek vagy épp belátónak maradni egymás felé. Ahogy valahol olvastam, egy társkapcsolatban három szereplő van: a férfi, a nő és maga a kapcsolat intézménye. Nos utóbbira viszonylag kevés erőnk jutott, de ezen is túl vagyunk.

A fentiekből adódóan volt holtpont is – vallotta be Richárd – Lelkileg és fizikailag is valahol féltávnál, a Dunakanyarban ütötte fel a fejét. Egy ilyen túrán a siker egyik kulcsa a napirend és a megfelelő mennyiségű pihenés. Épp akkor áradt a Duna, amikor Magyarországon eveztünk át, emellett a sok látogatóval töltött időre a pihenő időnkből kellett elcsípni. Fáradtak voltunk nagyon, és emiatt gyakrabban jöttek a személyi konfliktusok.

Nehéz és boldog pillanatok váltakoztak a veszély árnyékában, ugyanis ez nem egy csónakázás. Richárdtól megtudtuk, hogy a szembeszél a hajóknál is sokkal nagyobb hullámokat tud generálni.

– Hullámzásra tervezett tengeri kajakokkal indultunk útnak, és megvan a technikája, hogy kell erős hullámzásban boldogulni, mi a teendő egy esetleges vészhelyzetben. Mi mindig azt mondjuk, hogy csakis és kizárólag megfelelő felszereléssel, megfelelő evezés- és mentéstechnikai tudással, felkészüléssel érdemes és biztonságos vízre szállni. Attól függetlenül, hogy mi mindezt tanítjuk is, végig viseltük a mentőmellényt. A mellény viselése megosztó kérdés a vízi sportot űzők körében, de mi abban hiszünk, hogy a mellényre vészhelyzetben van szükség, akkor pedig nincs idő és lehetőség a hajó mélyéről előkotorni.

Sokan tudják, hogy a Duna forrásvidéke olyan szigorúan védett természetvédelmi terület, hogy még kajakozni sem lehet rajta, ám Klaudia és Richárd nem mindennapi lelkierőről téve tanúbizonyságot, megoldotta a kieső, utolsó szakasz problémáját. Amikor végre elértek, ameddig elérhettek, vagyis a célig, nem dobták el boldogan az evezőt, nem mentek ki a szilárd talajra, és nem vettek száraz ruhát és mellé egy nagy sört vagy egy palack pezsgőt, hanem hatalmas önuralommal megfordultak a hajókkal, és a lezárás miatt hiányzó 250 kilométert a forrástól lefelé tették meg.

Négy hónap hidegben, vízen, sodrással és az uralkodó észak-nyugati széllel szemben eleve nem könnyű, hát még távol mindenkitől, aki fontos.

– A családjaink és barátaink voltak a legnagyobb szurkolóink. És mivel mindketten kajaktúrákat vezetünk itthon és külföldön, az expedíciót úgy terveztük, hogy a vérbeli evezős szezonra hazaérjünk, így a munka frontján sem hiá­nyoztunk annyira – emelte ki Klaudia.

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy milyen érzés egy utolsót csapni, és kijelenteni, hogy megcsináltuk.

– Mindenképpen felemelő! Furcsa, hogy holnap már nem kell evezni. Még nem tudjuk pontosan megfogalmazni, ugyanis az öröm és a siker­élmény még csak most kezd igazán megfogalmazódni bennünk, amikor mesélünk róla. Az biztos, hogy érdemes volt, nem bántuk meg, sőt terveink vannak, egészen nagyok is, de ez egyelőre még meglepetés. Annyit viszont elárulhatunk, hogy jövőre is bejárjuk a Duna legszebb részeit, és lehet majd hozzánk csatlakozni – zárta a pár gondolatait.