Temető, ahol még a halott katona sem volt több ellenségnél

Az idő szép csendben megesz mindannyiunkat. Aztán nagy ritkán még mindig megkeres valaki, hogy felidézze az emlékeit. Ez most egy csőszi eset. Utánajárni, adatokat gyűjteni alig van esély ennyi idő után, a szereplők mind halottak. Elmondom inkább úgy, ahogy azt én hallottam, de a neveket természetesen nem írom le. „A történet egy kicsit homályos, pontatlan, ráadásul kicsit hosszú is lesz – bocsánat –, az egész mondanivaló látszólag nem szorosan kapcsolódó megjegyzések, gondolatok füzére, de árnyaltabb így a kép.

Mint ismert, a faluban ádáz harcok voltak, hol a németek, hol a szovjetek kerültek fölénybe, Csősz háromszor cserélt gazdát. Anyai nagyszüleim negyvenkettőben költöztek a faluba Somogy megyéből, amikor a jeges ár elvitte a malmukat. Az ötvenes években csendben kellett lennünk, mert anyai részről jobbára svábok vagyunk. Apu háborús kitüntetéseket kapott, egyszerű közkatonaként szolgált, akkor úgy mondták, harcos géppuskás volt. Nagyapám molnár és kazánkovács szakmával nem kapott munkát, osztályidegennek minősítették. Mindenki féltette az életét, nem hallottak, nem láttak és nem mondtak semmit. Nagyapám három testvére az I. világháborúban két év alatt esett el.

A település szélén, a temető mellett vettek maguknak házat. A front idején ott volt a parancsnokság náluk, abban a házban. Ők szerencsések voltak, sem a szovjetekre, sem a németekre nem panaszkodtak.

A háború után áldatlan állapotok következtek, szinte tomboltak a kommunisták. Egy J. és egy S. nevű volt a főnök, a katolikus temetőből kidobáltatták a német katonák fejfáját, szétbontatták a sírhantokat és elsimíttatták a helyüket. Édesanyám emlékezett az egyik főszereplőre, B. Imrére, ő is egyike volt azoknak, akik ezt csinálták. Akkor locsoghatott arról, hogy a református temető mellett több olyan szovjet katonát hantoltak el, akiket a harcok idején elfogtak és agyonlőttek. Valaki jelentette ezt, erre elvitték B. Imrét és kinyomozták az akkor ott harcoló katonák személyazonosságát. A parancsnokukat, egy főhadnagyot koncepciós perben halálra ítélték: a szovjetek nem kérték ezt, azt mondták: háború volt! Nem így a magyar bíróság, nekik példát kellett statuálni, meg kellett mutatniuk, ki az úr Magyarországon.

Sok mindent beszéltek akkoriban, nekem most úgy rémlik, nyilvános volt az ítélet végrehajtása Székesfehérváron. A vallomásokba azt írhattak, amit akartak, most már tudjuk, miként működött akkor minden. Az ügyész B. Imrére is halált kért, de végül megúszta a tárgyalást többéves börtönbüntetéssel. Sok minden keringett akkor itt erről a faluban. Később a munkahelyemen is szóba került ez a történet. Egy asszony, aki a szovjet katonák kihantolásánál gyerekként ott bámészkodott, később együtt dolgozott B. Imre feleségével Székesfehérváron, az egykori Patexban. B.-né felkeresett valakit a fővárosban, aki a faluból származott és magas beosztásban, hithű kommunistaként dolgozott. Állítólag ő járt közben, az ő szavára változtatták meg az ítéletet. Az illető cselédként kezdte és párttitkárként ment nyugdíjba, Rákosival a Balatonnál ismerkedett meg, ő vitte magával a fővárosba. Nagyon jó fejű asszony volt és töretlen karriert futott be, Rákosi bukása után is hatalomban maradt.

Akik többet tudtak erről, már mind halottak. De ha már a temetők szóba jöttek…

A háború alatt itt harcolt egy német katona, Kurt, akire annyira mély benyomást tett ez a vidék, hogy a kilencvenes években visszajött. Elvált ember volt, elvette a szintén elvált, évtizedekkel fiatalabb polgármesterünket és itt telepedett le. Sajnos hamarosan meghalt, de teljesült a kívánsága: magyar földben, Csőszön pihen. Negyvenöt elején elesett itt egy fiatal magyar katona, aki mindössze 18 éves volt. Ő a református temetőben nyugszik, az édesanyja minden évben eljött, pedig nagyon messzi vidéken élt. Még mindig megvan a katona sírja, néha virágot is látok rajta.

A szovjetek több sváb embert agyonlőttek a faluban, köztük a katolikus kántortanító apósát, az ő sírja is megvan még. A háborúban sok szörnyűség megtörtént, itt a faluban is. A szovjetek tisztogattak, katonákat kerestek. Egy idős, öreg parasztnál egy nehéz felfogású fiatalt találtak, aki valahonnét oda keveredett. Kérdezték: szoldat? Az öreg kissé süket volt, nem is értette mit kérdeznek, bólogatott, hogy az, szógám, azaz szolgám… Nyomban agyonlőtték a fiút. Idővel aztán a német katonákat elvitték innen a temetőből, őket a fehérvári Szentlélek sírkertben, a szovjeteket pedig Tácon, a katonai temetőben hantolták el. Az emlékmű az út mellett van, biztosan sokszor elment már előtte. Lassan megértette mindenki, hogy a halott katona nem ellenség többé.”

Eddig az emlékezés. Gondolatban most ott vagyok az áldozatok között, járom a temetőket, a keresztek a kapuig kísérnek. Most még itt lebeg ez a történet a fejem fölött az égben, eljut azokhoz, akik olvassák e sorokat és azokhoz is talán, akikről szól. Van, aki úgy hiszi, csak az hal meg, akit elfelednek. Ha így igaz, él most még mindenki, aki a történet szerelője volt, él a hóhér, az áldozat, élnek a katonák és azok, akikre ráomlottak a lebombázott falak és akikre rágördült a temetőben a rög.

Aztán nemsokára már nem meséli el a sorsukat senki, csak a szél bújócskázik tovább a fejfák között. Az idő szép csendben megesz mindannyiunkat.