Az őszinte pillanatokért megéri – vallja Tóth Ferenc fotográfus

Tinédzser korod óta érdekel a fotózás. Mikortól kezdett ez komolyabbá válni az életedben és beépülni a mindennapokba?

– Már a családban is többeket érdekelt a fényképezés – emlékszem, amikor a nagypapa mesélte, hogy fiatal korában a megtakarított pénzét fényképezőgépre és az autózásra költötte, illetve a nagybátyámmal is sokat beszélgettem a fotózásról. Így már gyerekkoromban rengeteg szép képet láttam, és elkezdett érdekelni a dolgok vizuális ábrázolása. Aztán 17 évesen megkaptam az első tükörreflexes gépem, amivel jó minőségű képeket tudtam készíteni, először még főként a bringázásról, aztán az egyetem alatt már ismerősöket is szívesen fotóztam. Tulajdonképpen a saját ismeretségi körömből épült fel az a közeg, akiket fotóztam, s a mai napig ismerősökkel, jó barátokkal szeretek a leginkább dolgozni.

Több hírességgel is dolgoztál már együtt. Mely munkáidra vagy a legbüszkébb?

– A legbüszkébb az első komolyabb munkámra vagyok, amikor húszévesen a 2008-as pekingi olimpiai úszócsapat fotózására kértek fel. Lencsevégre kaptam többek között Gyurta Dánielt, Verrasztó Evelynt és Verrasztó Dávidot is. Akkor ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnt, hiszen még megfelelő eszközöm sem volt hozzá, teleobjektívet például a nagybátyámtól kellett kölcsönkérnem. Összességében viszont nagyon jó élmény volt, erre tényleg mérföldkőként tekintek. Ezenkívül büszke vagyok még a Kovács Katival készült képekre, illetve a Tankcsapdával való fotózásomra.

Mi a legjobb része a munkádnak? Mert egy modell esetében nyilván az, ha csinosan felöltözik, és készül róla egy előnyös kép, de mennyi ebben a te szereped? Mennyi múlik a helyszínen, a koncepción?

– Nekem a legfontosabb az, hogy egy olyan egyedi hangulatvilágot teremtsek az adott modellel – legyen szó egy párról vagy családról –, amelyben a fotón szereplők és én is jól érzem magam. Az egyik legjobb érzés, amikor megmutatok néhány képet a gép kijelzőjén keresztül a modellnek, és elégedettséget, örömöt látok az arcán. Bármennyire is elcsépelten hangzik, de az ilyen pillanatok nélkül egyszerűen nem éri meg dolgozni. Addig szeretnék fotózni, ameddig élvezetet nyújtok vele, valamint én magam is élményként tudom megélni.

Milyen egy jó modell?

– Fontosnak tartom elmondani, hogy bár mindenkiből ki lehet hozni a maximumot, de azzal, aki önmagával nincs megelégedve, nagyon nehéz együtt dolgozni. Fotósként nyilván látom, mi az a póz, öltözék, ami jól áll valakinek, de sokan másnak akarnak tűnni a képen, mint a valóságban. Önmagad elfogadása nagyon fontos dolog ahhoz, hogy jó modell légy. Enélkül sokkal feszélyezettebb és kellemetlenebb a munka mindkét fél számára. A negatív kisugárzás pedig minden esetben visszatükröződik a képeken.

Lángi Dorkával már régóta egy párt alkottok, őt is szoktad fotózni a divatblogja kapcsán. Viszont akármennyire harmonikus is a kapcsolatotok, nőként nem lehet könnyű megélni, ha a párod egy fehérneműs hölgyet fotóz. Hogyan beszélitek ezt meg a magánéletben, és miként éled ezt meg te mint fotós (és férfi)?

– Meglepően hangozhat, de emiatt soha nem volt köztünk konfliktus. Számomra ez munka, és nyilván nem tudom száz százalékban félretenni azt a tényt, hogy férfi vagyok, elismerem, ha egy nőnek szép idomai vannak. De ha flörtölnék a modellekkel, attól ők is feszélyezve éreznék magukat, és nem tudnánk előrelépni. A párom teljes mértékben megértette, hogy miért vállalok el ilyen munkákat, hogy ez is egy szakmai kihívás, amit a lehető legjobb tudásom szerint próbálok kivitelezni. Ugyanúgy, amikor őt fotózom a divatblogjához a csinos ruhákban és kiegészítőkben, csak ez egy másfajta hangulat, megközelítés.

Muszáj beszélnünk a retusálásról. Ebben meddig vagy hajlandó elmenni?

– Alapvetően sokkal jobban szeretem a természetes fényeket, a kültéri helyszíneket, ebből adódóan pedig a természetes, „valós” képeket. Egy minimális retusálás szükséges a kisebb bőrhibákra vagy szem alatti karikák eltüntetésére, de ha túlzásba esünk, a kép elveszíti az eredeti varázsát. A legjobb képek a világtörténelemben, mint mondjuk Az afgán lány fotója is, egy őszinte pillanat elkapásával készültek. Ilyen magával ragadó eredményeket soha sem lehet elérni az utómunkálatokkal.

Néhány éve volt egy elég komoly baleseted, amelyben eltörted a bokádat, és tulajdonképpen újra kellett tanulnod járni. Hogyan változtatta ez meg az extrém sporthoz és a fotózáshoz való hozzáállásodat?

– Gánton bringáztam éppen egy szakadék közelében, kamerával a fejemen. Szerettem volna készíteni egy ütős videót, amit megoszthatok a közösségi médiafelületen. Nem gondoltam át a helyzetet, nem voltam teljesen biztos magamban, a terepben, és megtörtént a baj. Egy hatalmas esés, és máris a földön voltam. Szerencsére a barátnőm tudta pontosan, hova mentem, így találtak rám. Rengeteget tanultam a balesetből. A felépülés hosszú, megterhelő időszak volt, a járásom még nem tökéletes, de azóta szépen fejlődök, bár a futás még nem megy. A sziklaszilárd optimizmusom és kitartásom mentett meg, és persze főként azok a végtelenül profi , segítőkész emberek, akik a fehérvári kórházban értem küzdöttek.

Ha adhatnék egy tanácsot, azt mondanám: kétszer is gondoljuk át, miről és milyen helyzetben csinálunk felvételt, hogy megéri-e kockáztatni a saját testi épségünket a lájkokért cserébe! Az utolsó sorok talán a legfontosabbak – fotózzunk, szerezzünk élményeket és emlékeket, de mindig legyünk észnél, ha az életünk forog kockán!