Mindig is kamionozni akart Bocsárdi Károly

Már gyermekkorában is kamionsofőr akart lenni, vagy csak úgy hozta az élet?

– Valóban, már gyermekkoromban eldöntöttem, hogy az leszek, mikor hatalmas szemekkel bámultam a teherautókat. Apám elég korán a volánhoz engedett ülni, előbb csak a kormányt tekergetni, amikor azt értem el, ám amikor elérte a lábam a pedálokat is, megtanított vezetni. Mindig is egyre nagyobb és nagyobb autót szerettem volna. Aztán teltek-múltak az évek, felnőtt lettem és levizsgáztam az MHSZ-nél teherautóra. Azóta folyamatosan sofőrként dolgozom.

Mikor és hogyan indult a kamionozás?

– Budapestről leköltöztünk Seregélyesre, majd Székesfehérvárra, ahol 33 éve lakom. A katonaság után az akkori Videotonnál kezdtem dolgozni. Egy rendkívül jó csapatban tehettem mindezt és persze ott is mindig a nagyobb autók érdekeltek. Kicsivel később éppen ettől a vállalattól indultam el az első nemzetközi fuvaromra, 1986. december 15-én. Azóta is ezen a pályán vagyok, soha nem is csináltam mást, csak ezt, vagyis azóta nemzetközi gépkocsivezető vagyok. Már több mint négymillió kilométert tettem meg munkám során, és ezeket a kilométereket falva sok helyre eljutottam, így nem kevesebb mint 27 országban jártam. Európában csak Norvégiába nem jutottam el, illetve a Balkán déli része, vagyis Bulgária, Albánia, Görögország és Törökország maradt ki. A déli területek nem is nagyon vonzanak, különösen az ott uralkodó közlekedési kultúra miatt, ami igencsak a Szovjetunió, illetve a későbbi utódállamok közlekedésére emlékeztet.

Hogyan jött a képbe a versenyzés?

– Én már régebben is mindig versenyeztem, igaz, akkor még csak a kamionos találkozók keretében vettem részt ügyességi és gyorsulási versenyeken. Valahogy ez mindig benne volt a véremben. Van otthon 19 kupa, többségében első díjas. Aztán egyszer az unokatestvérem szólt, három évvel ezelőtt, hogy van ez az öttengelyes vetélkedő. Belevágtam, és eddig mindig bejutottam az első 40 közé. A gyakorlati versenyeken is a középmezőnyben végeztem, de az elméleti részek még jobban sikerültek. Az idén sajnos a Covid miatt a gyakorlati feladatok elmaradtak, online verseny lett belőle, és ezt az elméleti vetélkedőt én nyertem. Tavaly már kétmillió forint volt a fődíj a korábbi egy helyett, ám a megváltozott körülmények miatt én fél milliót nyertem.

Miből áll egy ilyen verseny?

– A korábbi években mindkét kategóriában feladták a leckét a szervezők. Az ügyességi feladatok nehezek és látványosak voltak, és a verseny napjáig senki sem tudta, hogy mit kell teljesíteni, tudni, így nem lehetett előre begyakorolni sem őket. Az elméleti rész legalább olyan nehéz, mint a gyakorlati, hiszen a GKI-vizsga több száz kérdéséből válogattak össze negyvenet, vélhetően a negyven legnehezebbet a szervezők. A korábbi években a legnehezebb gyakorlat olyannyira kihívás volt, hogy sokakkal együtt még én sem tudtam megcsinálni. Egy tárgyat kellett felemelni a pótkocsi oldalára rögzített rúddal. De volt lufipukkasztás ablaktörlővel, ahol a lapátba rögzített tűvel kellett kipukkasztani a színes lufikat, méghozzá a légrugó állításával.

Mi lesz a jövőben, és van kinek továbbadni a stafétát?

–Természetesen jövőre is indulok az öttengelyes versenyen, és szeretnék a korábbiaknál sokkal jobb eredményeket elérni a gyakorlati részben is. Van két gyermekem, mindkettő vezet, de egyik sem lett kamionsofőr. Nem is bánom, nem is nagyon akartam, hogy azok legyenek. Nagyon sokat kell távol lenni a családtól, kétségtelenül ez a legnagyobb hátránya. Én még régen, a szocialista világban kezdtem, akkor nagyon meg volt becsülve és fizetve egy sofőr, és hát elmondhattuk magunkról, hogy sokakkal ellentétben, mi kimehetünk külföldre, mi voltunk „az istenek”. Azóta a helyzet jelentősen változott, eléggé a foglalkozások aljának vagyunk tekintve. Sokan utálnak minket, hozzá kell tenni, hogy gyakran jogosan, mert felhígult a szakma és ennek megfelelően közlekedik és viselkedik néhány kolléga. Persze emiatt jön az általánosítás, vagyis sokan úgy gondolják, hogy ha egy ilyen, akkor minden kamionos olyan.