Ön tudja, Mozart kinek írta a Requiem-et?

A koncert - egyben a zenekar Farkas Ferenc-hangversenybérletének nyitóestje - helyszíne az egyre szépülő felsővárosi Szent Sebestyén-templom volt, melyet vasárnap este zsúfolásig megtöltött a hallgatóság. A felfokozott érdeklődés feltehetően egyszerre szólt a műsornak, melyben Mozart utolsó versenyműve, az A-dúr klarinétverseny lassú tétele, valamint a Requiem hangzott fel, valamint az est neves karmesterének, a Kossuth-díjas Medveczky Ádámnak. A versenymű-tétel szólistája a zenekar tagja, Szakács Domonkos klarinétművész volt, a Requiem szólószólamait Zavaros Eszter, Vörös Szilvia, Szappanos Tibor és Cser Krisztián énekelte, a kórusrészekben az Alba Regia Vegyes Kar (Kneifel Imre), az Ars Musica Kórus (Szabó Adrienn), a Primavera Kórus (Horányi Ottilia) és a Vox Mirabilis Kamarakórus (Zemlényi Katica) tagságából álló összkart hallhattuk.

Mint arra ifj. Major István művészeti igazgató konferanszában rámutatott: mindkét kompozíció 225 éves, a mester halálának évéből, 1791-ből való. Ugyanazokból a hónapokból - ám teljesen más karakterrel. A kiváló klarinétosnak, Anton Stadlernek ajánlott versenymű Adagiója földöntúli derűt sugároz, míg a Requiem, a halotti mise a halál és az örökkévalóság borzongató közelségével szembesít. Szakács Domonkos szép hangszínekkel és figyelemre méltóan választékos frazeálással játszotta a klarinétverseny-tétel magánszólamát, a zenekar érzékeny kísérete mellett: különösen a visszatérés éteri pianissimója szólalt meg illúziót keltően hangszerén.

Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester világos koncepció mentén építette fel előadását a koncerten. Olvasata egyszerre volt nagyvonalú és részletező Fotó: Molnár Artúr

Nagyon örültem, hogy megszólaltatása előtt a Requiem keletkezéstörténetéről is hallhattunk néhány fontos információt. A hatásos történet szerint 1791 nyarán névtelen küldönc aláíratlan levelet hozott a zeneszerzőnek, melyben egy ismeretlen gyászmise megírásának feltételeiről érdeklődött nála. Mozart elvállalta a felkérést, és hozzálátott a komponáláshoz - kis idő múlva azonban arról a nyomasztó érzésről számolt be feleségének, miszerint Requiemjét saját magának írja.

A zenetudomány nem maradt adós a rejtélyes megrendelő személyazonosságának kiderítésével: nem a Mozartra féltékeny olasz zeneszerző, Antonio Salieri volt a tettes, hanem a kor egyik ismert zenerajongója, Walsegg gróf, aki a legkitűnőbb zeneszerzőktől származó műveket utóbb saját neve alatt adatta elő. (A komponisták hallgatását busás honorárium szavatolta...) Felesége elhunytának évfordulójára szánta a darabot - Mozart egyébként valószínűleg tudta is, ki áll az akkoriban egyáltalán nem szokatlan kérés hátterében. A zeneszerző 1791. december 5-ei halála után tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be a kompozíciót, aki élete legjobbját nyújtva valóban a zseni szellemében folytatta a folytathatatlant.

Medveczky Ádám világos koncepció mentén építette fel előadását. Olvasata egyszerre volt nagyvonalú (a tételek kohézióját menős, de sohasem túlhajtott tempók teremtették meg) és részletező (mind a zenekar, mind a kórus részéről számos igényesen kidolgozott frázist hallhattunk). A határozott karmesteri elképzelés érzékelhetően megfelelő kereteket és alapokat adott a muzsikusoknak: a bonyolult szövésű fúgatételekben felbukkanó kisebb bizonytalanságokon például pazarul segítette át az előadókat egy-egy lendületesen, s mindig időben érkező másik szólam.

A szólónégyes magas színvonalon járult hozzá a produkció sikeréhez (az pedig tényleg csak szőrszálhasogatás: az énekesek hangszíne az együttes megszólalásokban olykor kissé szétszólt egymástól). A közönség erős tapssal köszönte meg a szép hangversenyt a fellépő művészeknek.