A vak hit kisemmizhet

Még emlékszem a Vörösmarty Színházban játszott, Moliére-féle vígjátékra, amelyben Eperjes Károly alakította zseniálisan a főszereplőt. Azon a darabon halálra kacagtam magam, nos, a Parti Nagy-féle verziónál ez elmaradt. Persze, itt is volt min nevetni - például a szándékosan rosszul mondott közmondásokon, egy-egy laza, a mai, hétköznapi nyelven tett beszóláson, vagy a Sípos Máté alakította Tartuffe behízelgő dörgölőzésén -, de ez a változat valahogy nem nyújtott olyan felhőtlen szórakozást.

Kissé lassú tempója mellett nyomasztó légköre érzékeltette: a Tartuffe-ök még mindig ott vannak mindennapjainkban, s nagyon is kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben tettetett ragaszkodásuk, ájtatosságuk miatt. Akárcsak Orgon (Balogh Tamás), aki itt kifejezetten egy szerencsétlen hülye benyomását kelti, aki szinte azt is hagyja, hogy feleségét (Tomsics Nóra) Tartuffe az orra előtt tegye a magáévá. Ugyanígy vak és szemellenzős Orgon anyja (Michna Boglárka, ő néha egy kicsit halk volt), ám a többiek - Marian (Kormos Adriána), Cleante (Horváth Gergely), Valér (Kóbor Balázs), Damis (Bartyik Gábor) és a legszókimondóbb Dorin, a komorna (Pereczes Nikolett) - mind az álarc mögé látnak, s finomabb, erőteljesebb utalásokkal igyekeznek felhívni Orgon figyelmét a családba furakodott képmutatóra.

Ám ez esetben hiába, aki ugyanis a kötelező happy end-et várja, annak csalódnia kell: Orgon, s általa a család ez alkalommal elbukik, kisemmizve ülnek, megválva a rajtuk lévő egy-egy színes ruhadarabtól, álmaiktól, az igazságba vetett hitüktől. A szürkében feltűnő Tartuffe pedig győzedelmesen érkezik, s kárörvendő mosollyal szedi le a Jézus-képet a falról...