Bohóc is volt a villoni csavargó

Harmincegy évesen kőangyalnak érezte magát: ...mint a kőangyalok, / önmagam rácsa vagyok...// Lábam már gyökerezik, / derekam kövesedik, / megmerevedvén állig, / nyelvem is kővé válik... - idézte versét Takács Imre, a róla szóló filmben, amit Deák Péter készített. Hálásak lehetünk Péternek, hogy nem mulasztotta el megörökíteni az öreg mestert, aki ezt is dörmögte: reméli, hogy nem tömjénfüsttel füstölik meg, amit művelt. Sűrű morgásai, dörmögései miatt kapta költőbarátjától, Nagy Lászlótól a kedves Dömice nevet. Az egyórás film premier planban mutatta a szép férfiarc mély, vízszintes és függőleges ráncait, sűrű, fésűt ritkán látott ősz haját, kaján és huncut nevetéseit, gesztusait. Ma nincs olyan szupersztár, aki egy órán keresztül képes lenne izgalomban tartani bennünket gondolataival, a kis- és nagyvilágokra nyitott, mindekire és mindenre érzékeny szellemével. Ő megtette. Mesélt életéről, szüleiről, feleségeiről, gyermekeiről, barátjairól, verseiről, köztük a Jótékony kaszabolás című kötetéről, amelyről a rendszerváltás után így gondolkodott: inkább A béke szigete címet adná neki. Ha élne, meggyőződésem, hogy meghagyná az eredetit.

A roggyant nadrágú, bumfordi bohócfigura gyakran betért szerkesztőségünkbe. Sűrűn jelentek meg friss, józan reagálásai, nyilvános tanakodásai a Fehérvári Hétben. Emlékszem országmentő, sürgős javaslatára, amit 1989-ben fogalmazott meg (azóta mélyebb lett a viszály), ha nem tudunk demokratikus alapon, demokratikus módszerekkel valami közmegegyezést megszilárdítani, a torzsalkodás bajba keverheti az országot. Ezt is megfogalmazta: nemcsak működő tőke kell, de működő, méghozzá jól működő szabadság is.

Mindig szeretett volna a szeretője kislábujjáról verselni, magával, a kertjével, a fafaragásaival, a képeivel, az unokáival foglalkozni, zenét hallgatni, de kénytelen volt ezek helyett publicisztikákban morgolódni. Régebben a csöndreintettség fájt neki, a kilencvenes évek körül meg a túl sok beszéd, a szüntelen civakodás.

Megvallom, a szerkesztőségi dagonyában gyakran tarisznyája hozott lázba. Volt abban borosüveg olykor-olykor ecetesedő, pimpós borral, szalonna, kenyér, bicska, talán még hamuba sült pogácsa is, szögek meg tégla- és deszkadarabok. Amiket úton-útfélen talált, pákozdi telkén landoltak. Beszélgetéseink során megismerhettem az íróvá cibálódott költőt, a belülről szabad, bölcs embert, aki tudott bánatoskodás nélkül veszíteni, nem idegeskedett olyan dolgok miatt, amiért fiatalabb korában sokat szenvedett. Idős korában sem tekingetett hátra, mert nem akarta, hogy eközben a neki még jutható életből és a jövőből kimaradjon. Olyan titkokat is elmesélt, hogy az éjszakái gyakran poklosabbak mint a nappalai, hogy együtt él a lábfájással meg a viperakenőccsel...

Dienes Ottó találóan nevezte vagabundusnak, ami belső lényéből fakadt, a villoni csavargóélet, a verlaine-i elátkozottság, a koldusszerep is jellemezte, meg a rühes pegazuson poroszkáló prófétai elhivatottság .

A közönség nagy érdeklődéssel fogadta a királyi bazilikáról szóló filmet, és a költő-portré is felvillanyozta őket. Többen újabb adalékokkal kerekítették a Takács Imre-képet. A türelmesebbek megnézték az alkotó Álmos Istvánról szóló rövid opuszát is. Hazafelé azon gondolkoztam, vajon ki készít, ki forgat portréfilmet Deák Péterről?