A tükör nem hazudik

A Lazarescu úr halála, A nagy kommunista bankrablás, a Zseton és beton (a sort még folytathatnánk) után nem volt akkora meglepetés, hogy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap annyi és oly jelentős díjat bezsebelt. Persze a Cannes-i Arany Pálma és Fipresci-díj, az Európai Filmakadémia elismerései világraszóló eredmények, ám az előzmények ismeretében előbb-utóbb borítékolható volt a bombasztikus siker. Amely ez esetben teljesen megérdemelt: Cristian Mungiu alkotása dermesztő látleletét adja a Ceausescu-érának, s noha a történet 1987-ben játszódik, még nyomát sem érezni annak, hogy hamarosan ott is megmozdul a föld. 
A témaválasztás kiváló: Romániában tiltott volt az abortusz, akárcsak a a fogamzásgátlók, és a rendező-forgatókönyvíró pontosan tudta, hogy a terhesség-megszakítás köré épülő sztori kiválóan alkalmas lesz annak bemutatására, mennyire beleépítette a rendszer a félelmet, csalást, kiszolgáltatottságot a mindennapokba. Érdekes, hogy a rekvizítumok ismerősek. Bori Erzsébet írta a Filmvilágban, hogy a filmben bemutatott román betonblokk a másfél évtizeddel korábbi budaörsi kollégiumra emlékezteti. Az ELTE-kollégium egykori lakójaként megerősíthetem ezt, ám azzal, hogy a hasonlóságok mellett ordítóak voltak a különbségek is. A rettenetes külsejű, munkásszállásból átalakított budaörsi intézményben igen nagy volt a szabadság, a környéken élők nemes egyszerűséggel Hotel Infecundinnak becézték a kollégiumot, melynek lánylakói közül nem kevesen jelentkeztek be engedélyezett abortuszra. Az egyik legőrültebb és legnyomasztóbb rezsimben, a románban viszont az esélyt sem adták meg a nőknek, hogy döntsenek: az angyalcsinálás súlyos bűncselekménynek számított.

A mindegy, hogy melyik román nagyvárosban élő Gabita és Otilia története a kezdetektől fogva megragadja, a székhez szegezi, nem engedi el a nézőt. Hideglelős pontosságával sokáig a hatása alatt tart. Ismerősöm szerint ez egy női film, mert csak a nők tudják megérteni a megalázottságnak, kiszolgáltatottságnak azt a fokát és formáját, amelyet Mungiu és kiváló alkotótársai elé tárnak. Tény, hogy e történet igazi testi és lelki drámáját magától értetődően elsősorban a nők képesek átélni. Mint minden kiváló alkotás, azonban ez a film is többrétegű. Teljesen egyértelmű például, hogy a bemutatott figurák túlnyomó többsége a túlélésre játszik, mindegy, hogy milyen áron, de át akarják vészelni azt a kafkai rémálmot, amelyet életnek hívnak. A terhes Gabita már teljesen korának gyermeke: látszólagos tehetetlenségével, hazudozásaival, a moralitás teljes hiányával idomult a rendszerhez. Barátnője, Otilia a film igazi főszereplője: bátor, gyakorlatias, még hisz a barátságban, magára vállalja az abortusszal járó összes kínos és megalázó tennivalót, egészen a testi fizetségig. Lehangoló az kép is, amelyet a rendszerből, rendszerben élő idősebb generációról, a szülőkről rajzol Mungiu. Ők azok, akik belesimultak-megalkudtak, később pedig melldöngetve átkozták az átkost.

Az irigység oka pedig a kitűnő forgatókönyv, amelyet a rendező hibátlan arányérzékkel filmmé varázsolt. A hosszan kitartott és a lázas, kézikamerával felvett jelenetek gondosan megkomponált ritmusa. Oleg Mutu hibátlan operatőri munkája, s a túlzás nélkül világszínvonalú színészi alakítások. Anamaria Marinca (Otilia) egész egyszerűen éli a szerepét, ahogy a film dramaturgiai csúcspontjain a tükörbe néz, az minden szónál többet elmond a lelki összeomlásról. Laura Vasiliu (Gabita) és Vlad Ivanov (Bebe, az angyalcsináló) játéka is emlékezetes. Még annyit: a 4 hónap, 3 hét, 2 nap néhány napig ment csak a fehérvári klubmoziban. Most azonban DVD-n is megjelent. Higgyék el, bőven megéri a kölcsönzés árát. Mint minden kiváló alkotás, természetesen ez a film is többrétegű

A film utóéletéhez tartozik, hogy Cristian Mungiut plágiummal vádolták meg, azt állítva, hogy Dan Mihu korábbi, Mungiu által is ismert forgatókönyvének elemeit dolgozta fel. Önző nézői szempontból persze mindegy, hogy így történt-e vagy sem, ám az érdekes, hogy Mihu azután állt elő panaszával, hogy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap nagydíjat, Arany Pálmát kapott Cannes-ban. Mungiu egyébként nem a Holdról jött, már korábbi rövidfilmjeivel és a Nyugat című nagyjátékfilmmel feltűnést keltett. Várhatóan több filmet is készít majd a Ceausescu-kor mindennapjairól.