Az ikaruszosok egy nagy család

A több évtizedes közös emlékek, a sok legendás sztori, az élmények, egyszóval a nosztalgia a habarcs az egykor volt ikaruszosok között. Szőnyegi Hajnalka, az Ikarus Szárnyai című könyv szerzőjének szavaival élve, az Ikarus dolgozói egy nagy családot alkottak és alkotnak a mai napig is.

Ezt jól mutatja, hogy az előadóteremben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, akkora volt az érdeklődés az előadás, de talán még inkább a kollégák, barátok, a brigád tagjai iránt. Egyfajta bensőséges, családi fotóalbum lapozgatásnak érezte ezt a pár órát a kívülálló is.

A gyár történetéről szóló előadást végig halk sutyorgás kísérte, hiszen minden, az előadáson vetített fotó ezer történet is egyben. Talán már az évek sok mindent elhomályosítottak, de most jól eső érzéssel idézték fel egymásnak az anekdotákat a volt dolgozók, akik rengeteg fotót őriznek a régi szép időkről. Szőnyegi Hajnalka éppen ezt hangsúlyozta: kutatómunkája során megérintette az egykori ikaruszosok összetartása, az egymásra figyelés. A másik érdekesség, amire könyvtárosként rácsodálkozott, hogy a gyár tulajdonképpen város volt a városban: ovival, étteremmel, saját infrastruktúrával, könyvtárral, szellemi műhellyel, tehát oktatótermekkel és könyvtárral, sportpályákkal és sportegyesületekkel. Szőnyegi Hajnalka elmondta, a brigádnaplók adták a szubjektív kötet egyik legértékesebb forrásanyagát. Ezekből is látszik, hogy a brigád tagjai részt vettek egymás életében, ott voltak kollégájuk esküvőjén, a gyerekek névadóján, és ha kellett az építkezésben vagy épp a takarításban is segédkeztek.

- Székesfehérvár sokat köszönhet a gyárnak, mindenhol ott van az önök keze nyoma - fogalmazott végül a szerző. Kegye Győző, a gyár egykori dolgozója és kutatója előadását azzal kezdte, aki pályakezdő fiatalként átlépte a gyár kapuját, bizony megtanult becsületesen dolgozni.

Elmondta, a város egyik legrégebbi üzemének története régen, az 1800-as évek végén kezdődött. 1916-ban a monarchia honvédelmi minisztériumából érkezett küldöttség a polgármesterhez, hogy Fehérváron léggömbtöltő üzemet és egy hidrogéngyárat akarnak létesíteni. Kész tervekkel jöttek, közreműködő volt a város. A Balatoni műút hetvenkettedik kilométerkövének keleti oldalán létesült gázgyár , hamarosan pedig számos épületet húztak fel, és intenzív repülőgép-javítási tevékenységbe fogtak. Így indult a rendszerváltásig a világ autóbusziparának egyik legmeghatározóbb szereplőjének históriája. Sajnos - Kegye Győzőt idézve- a magyar rombolási mánia utolérte ezeket a repülőgépeket, nálunk egy darab nem maradt belőlük. Pedig az úgynevezett Párducból a hatvanas évek végéig tizenkettő sorakozott a Táci úton. Mind eltűntek.