Kossuthkifli, a kosztümös road-movie

– Fehér Béla regényéből készít sorozatot. Mi ragadta meg a könyvben: a története, az iróniája, a történelem „átélhetősége”?

– Is-is. Épp ez a lényeg! Dús, több rétegű. Nehéz egy jelzővel leírni. Eklektikus. Realista, romantikus, misztikus, és parodisztikus. Mindig más. Kacskaringós. Nem akartam kiegyenesíteni. Minél többet szeretnék megjeleníteni ebből a szabad és szellemes áramlásból.

– Hársing Hilda a forgatókönyv írója. Fehér nem ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen az átdolgozásban?

– A könyvet hárman írtuk! Hilda, jómagam és Kapitány Iván, aki a legközelebbi munkatársam – a sorozat operatőre. Bélát nem tudtam rábeszélni, vegyen részt a munkában. Azt állítja, nem kenyere a forgatókönyvírás. Téved. Szinte minden regénye megfilmesítés után üvölt. Remélem, módomban áll majd egyszer együtt dolgozni vele egy könyvön. Főzöm – úgy érzékelem, már puhul.

A Kossuth-díjas Rudolf Péter Iszkaszentgyörgyön is forgatta a sorozatot (Fotó: ügynökség)

– Az Üvegtigris mozaikszerű, laza szerkezetű volt. A Kossuthkifli hasonló vagy inkább egyenes vonalú sztori? Egyáltalán, milyen egy 19. századi road-movie?

– Hat nap története. Ez adja az egyszerű szerkezetet. Hat részes lesz a sorozat. Az eleje némi kitérő 1809-be, aztán 1849. május 5-én begördül egy postakocsi Pozsony főterére és elkezdenek bonyolódni az események. A történet lineáris. Halottas kocsi veszi üldözőbe a delizsánszt, amely Debrecen felé tart át a szabadságharc frontvonalán. Már a delizsánsz kifejezés is felvillant valamit abból a nyelvi játékosságból, ami az egész regényen végighúzódik. Rég nem használt fordulatok, ősi szavak és Béla által kreált ízek keverednek egymással. A történelmi események keverednek egy mitikus világgal. A múltunkkal. Irodalmi alakok tűnnek fel, mint húsvér szereplők. Közben hőseink lőnek, szeretnek, gyűlölnek, vágtatnak és elbuknak, ahogy egy „böcsületes” Jókai regényben tennék. A kísértetekről és izgő-mozgó lelkekről már nem beszélnék.

– Felesége, Nagy-Kálózy Eszter fontos szerepet játszik a filmben. Férjként milyen őt rendezni, vagy ilyenkor a munka számít?

– Könnyű. Tényleg. Értjük egymást! Furcsa volna, ha nem így volna. A közös munka első sokkján rég túl vagyunk. Az És Rómeó és Júlia című, meglehetősen speciális színházi előadásunk létrehozásának hónapjai alatt kellőképpen összecsiszolódhattunk. Munka közben nincs házasság. Nem mondom, két átállás között előfordul, hogy belép egy kis magánélet, de ebben a feszített tempóban, ahogy dolgozunk, ez is csak pillanatokat jelent.

– Rendkívül sok helyszínen forgattak-forgatnak – száznál is több, ha jól tudom. Az iszkaszentgyörgyi Pappenheim-kastélyban melyik jelenetet vették fel?

– A Lengyel Tomi által játszott egyik főszereplő tér vissza gyerekkora helyszínére, nem sejtve, miféle éjszaka vár rá és a többiekre. Nagy lesz az éjszakai jövés-menés. Kísértetek szállingóznak. Valóban sok helyszínen fordulunk meg, inkább 200 felé közelít a szám.

– A helyszínhez hasonlóan a szereplők is számosak, a kisebb szerepekben is ismert színészek játszanak. Nem volt nehéz az egyeztetés?

– Ahogy belecsúszunk a színházi szezonba, különösen nehéz, de megéri. Nagyszerű kollégák vesznek körül, és ez nem csak a színészekre vonatkozik: mind ugyanazt akarjuk – jó legyen. Megszállott filmesekkel lehet csak egy ekkora munkát végigcsinálni – rutinból nem megy.

– A hatrészes film 740 millióba kerül. Hogyan jött, állt össze a költségvetés?

– A főpillér az MTVA- tól kapott 480 millió, e nélkül nem kezdhettünk volna bele. Ehhez jött a törvény által lehetővé tett 20 százalék. Komoly osztrák érdeklődés is volt, szinte az utolsó pillanatban, bürokratikus okokból hiúsult meg az együttműködés, de a kapcsolat – ez biztató a jövőre nézve – megmaradt. A kieső összeget kellett pótolnom a lehető leggyorsabban. Segítségünkre sietett az Emberi Erőforrások Minisztériuma, és úgy tűnik, a Richter is méltónak tartotta a vállalkozást, hogy támogassa a produkciót. Még mindig dolgozom, hogy újabb támogatókat vonjak be. Ez a pénz laikus számára soknak tűnhet, ám egy röpke fejszámolás után kiderül, miért kell mozgósítani minden lehetséges forrást. Hatszor 52 perc az 312 perc. Ez három, egyenként 104 perces, egy és háromnegyed órás, kifejezetten hosszúnak számító játékfilmnyi anyag. Tehát három kosztümös filmet forgatunk le, több mint száz színésszel, 200 helyszínen. Ha a rendelkezésre álló összeget elosztjuk, kevesebb pénz jut egy percre, mint például az Üvegtigris utolsó részére, ami azért mégiscsak egy mai történet, nem kell reprodukálni a 19. századot. A csodák létrehozása, a számítógépes utómunka sem kismiska feladat. Remélem nem fog látszani a filmen, hogy a duplája kellene a nyugodt munkához.

– Mikor lesz a bemutató?

– Az utómunka is hónapokat vesz majd igénybe. Lehetséges és logikus 2014. március 15-én elkezdeni, de reálisabbnak tűnik az őszi premier.  

– Végül, de egyáltalán nem utolsósorban gratulálok a Kossuth-díjhoz.

– Köszönöm! Szép évem van! Megpróbálok megfelelni a bennem bízóknak. Néha felriadok csatakosan, de alapvetően boldog vagyok, hogy forgathatom ezt a sorozatot. Gondolom a Kossuth-díj is benne van, hogy megkaptam ezt a lehetőséget

Trikolóros filmszalag 
Az újságíró jegyzete

Kocsis Noémi

Vegyél magyar árut, utazz belföldön, költsd el a pénzedet honi vendégéjszakákra, ismerd meg hazánk tájait, kóstold a hungarikumokat, viselj matyót, kalotaszegit, kalocsait, legyen neked a Balaton a Riviéra, támogasd a honi ipart és persze dúdold a magyar népdalt, ha már ebben az országban élsz. A modernség járjon jegyben a hagyománnyal, kerüljön minden asztalra magyar paprika, paradicsom, fokhagyma.

De kerüljön-e magyar tévébe magyar film? Mert nem csak étekkel él az ember. A szellem pedig még rugalmasabb, befogadóbb, kíváncsibb, éhesebb. Történeteket akar, sorsokat – elhinni, hogy más is jár az övéhez hasonló cipőben, hogy élni mégis érdemes, nem kizárólag siralomvölgy ez a Kárpát-medence. Hogy mégis éppen saját magunkról látunk olyan kevés honi gyártású filmet, lassan megszokjuk. Egy átlagos estén, mikor az átlagpolgár leteszi az átlaglantot és végre van ideje kikapcsolódni, szinte csak távoli, idegen sorsok, arcok peregnek a képernyőn. Vámpírok, hasfelmetszők, helyszínelők, akciócsoportok, celebek, milliomosok, sztárügyvédek, luxusprostik váltják egymást a filmkockákon.

Rengeteg a tehetséges magyar filmszínész, színházi szakember, mégis alig pár tucatnyi arcról tudni, mit csinál, min dolgozik éppen. Hányszor hangozhat el a mondat – Most pedig beülök egy magyar filmre! – manapság? Mert nincs mire beülni.

A film költséges műfaj, a fesztiválrendezés mellett a kultúra legtöbb pénzbe kerülő válfaja. De a legmaradandóbbak közül is való. Munkát ad rengeteg szakembernek és örömet jelent rengeteg nézőnek. Egy Régi idők focija például ma is nézhető, ellentétben korunk honi futballjával.