Pósa József mentőtisztnek a hivatása az élete

A legelső kivonulásra nem, az első szülésre viszont pontosan emlékszik: 1975. december 22., Jánosmajor – egy fiúval gyarapodott akkor ott egy család. A csecsemő azóta  már férfivá lett, harmincnyolc éves, és nem is sejti, hogy  a születésnapját egy számára idegen ember is számon tartja. Pósa József nem sokkal előtte kezdett a mentőknél dolgozni. Eredetileg pék a szakmája – meséli, nekem meg eszembe jut, ott ételt adott, most meg sokszor életet azoknak, akikkel kapcsolatba kerül.

A pékség mindenesetre nem jött be, az éjszakai műszakok gyakran elnyúltak, ami nem tetszett az ifjú Pósának. Egy ismerős a kórházat ajánlotta: műtős fiúnak állt. Az első műtét is igen emlékezetes – mosolyog, a látványtól teljes hosszában végigvágódott a műtő kövén, napokig fájt a feje utána. Akkor valaki azt tanácsolta a kezdőnek: gondolj mindig arra, hogy segítünk a betegen, és amit csinálunk, az nem fáj neki. Ez használt.

Az első szülésre pontosan emlékszik - azóta még vagy háromszáz babát segített a világra Pósa József, a fehérvári mentőállomás mentőtisztje (Fotó: Koppán Viktor)

Viszont hamar rájött, hogy a műtőnél is lehet számára érdekesebb terep: jelentkezett - és fel is vették a mentőkhöz. Hogy a váltás jó döntésnek bizonyult, azt az a hév bizonyítja, ahogyan Pósa József a szakmájáról beszél. Most, 38 év után is. Ápoló, szakápoló lett, aztán mentőtiszti diploma a főiskolán  1985-ben -  tíz év folyamatos tanulás, a munka mellett természetesen. Orvosoktól, mentőtisztektől lestem el a szakmát, állandó gyakorlatban – mondja.

Az idősebb Rüll doktort említi például, a jól ismert orr-fül-gégész főorvostól tanult meg úgy intubálni (a légutakat átjárhatóvá tenni a beteg vagy sérült lélegeztetéséhez), ahogy senki más. De talán az a legfontosabb ebben a munkában, hogy az ember tudjon dönteni: gyorsan, határozottan – ezen életek múlhatnak, jegyzi meg. És fontos az is, hogy jó csapat legyen körülötted – teszi hozzá, olyanok, akiknek szólni sem kell, egymás szemvillanásából is tudják, mit kell tenni éppen azért, hogy a kezük között fekvő élhessen. Mint nem is olyan rég egy fehérvári fodrászatban, ahol egy hölgyet élesztettek újra sikerrel. Vagy korábban a bevásárlóközpont postáján, ahol egy férfi köszönheti nekik az életét. Vagy tavaly a kollégiumban, a jégkorongos fiúnál, ahol két csapat is dolgozott azért az egy fiatal életért.

És a sor végtelen: kivonuló mentőtisztként havonta 14 szolgálatot teljesít Pósa József, riasztás nélkül egy sem telik el, egy hónapban átlag legalább nyolcvanszor vonul, évente ezer beteget, sérültet lát el. Az elmúlt esztendők számával megszorozva ezt kiderül, több tízezren találkoztak már vele – és nagyon sokan köszönhetik neki, hogy élnek. Teszik is – mondja, már-már zavarbaejtő például a szintén egészségügyben dolgozó kollegina, aki az utca túloldaláról is átkiabál, amikor találkoznak: ha te nem lettél volna, a férjem már nem élne... No meg az olyasfajta  mondatok, hogy "remélem te jössz, ha egyszer bajban leszek..." Ezek minden kitüntetésnél fontosabbak - fogalmaz egyszerűen.

A sikerek mellett persze ott sorakoznak a tragédiák, aki a mentésnek szenteli az életét, annak ezt tudnia kell. A  rettenetes balesetek:  ott volt a szárazréti és a siófoki tömegszerencsétlenségnél - még  évtizedek múltán is felidéződik benne a helyszínek, a leszakadt végtagok, a szörnyű sérülések látványa, a kétségbeesett hozzátartozók arca... Kitörölhetetlen az emlékezetből a kilencéves, teljesen összeégett kislány tekintete, akiért mindent megtettek, de akiről pontosan tudták: sosem fog többé felkelni. És a hatéves agydaganatos, meg az elképzelhetetlenül kicsi koraszülött baba, akinek csöppnyi mellkasán a mentőtiszt ujja is alig fért el a lélegeztetéshez.

Pósa József körül szinte mindenki - feleség, volt feleség, két nagyfiú -  az egészségügyben dolgozik. A fiúkra nagyon büszke:  a 13 éves legkisebb arra készül, mentőhelikoptert vezet majd, ha felnő. A két idősebb  egyike Fehérváron, a másik Velencén gépkocsivezető és ápoló - persze, hogy  a mentőknél. Apjuktól tanulták a szakmát, ahogy sokan mások is, mert Pósa József nem csak csinálja - tanítja, tovább is adja azt, amit  tud. Magyaráz, mesél színesen - ezt tapasztalom, leesett állal hallgatom az eseteket, a helyszínen improvizálva végzett életmentő beavatkozások történetét -, egyszerűen nem lehet nem figyelni rá.

És muszáj elhinni neki, hogy bár manapság nem tisztelik úgy a mentőket, mint  régen, hisz sokszor káromkodva, időnként lapáttal, karóval fogadják, még le is köpik őket, ráadásul megalázóan alacsony bérért dolgoznak mindannyian, azért ennél  a munkánál ő szebbet, értelmesebbet el nem tudna képzelni.

Mert a hivatása az élete.