Teri néni kislányként nézte végig, ahogy vagonokba tuszkolták őket

Id. Briski Sándorné, Teri néni bőven elmúlt 80 éves és azzal kereste meg szerkesztőségünket, hogy szeretné elmesélni, amit kislányként1944-ben átélt, látott a kápolnásnyéki zsidókkal kapcsolatban. A legélénkebben talán arra emlékszik, amikor a korábban a zsidó templom területére összeterelt és ott tartott kápolnásnyéki és környékbeli zsidókat kiterelték a vasútállomásra, hogy vagonokba zsúfolják és először Székesfehérvárra, majd onnan Auschwitzba szállítsák őket.

„Mentem velük a templomtól a vasútállomásig vezető úton és csak szorítottam a kezét”

– Annak idején csak 30 méterre laktunk a zsinagógától, így sok mindent láttam, megértem. Amikor eljött a napja, hogy kitereljék a szerencsétleneket a vasútállomásra, édesapám ezekkel a szavakkal állított haza: „Hazudtak, mégis viszik őket”, elevenítette fel azt a napot 1944-ből. – Szaladtam, hogy elkísérjem a kis barátnőmet, Editkét. Mentem velük a templomtól a vasútállomásig vezető több mint egy kilométeres úton és csak szorítottam a kezét. Még ma is itt cseng a fülemben, amikor elértük a Bágyom éren átvezető hidat, ahogy a kísérő csendőrök egyike rám szólt, hogy maradjak vissza, mert a végén még engem is felraknak valamelyik vagonba. Tízéves voltam, nem féltem én akkoriban semmitől! A csendőröktől meg pláne nem, hiszen a nagybátyáim is csend­őrök voltak, egyikük éppen a bicskei parancsnok – emlékezett Teri néni, aki a megidézett kápolnásnyéki alakok között mesélt a helyi orvosról is.

– A doktor katolikus ember volt, a Balassa utca végén lakott és egy zsidó nőtt vett feleségül, akitől egy lánya is született. Az asszony még a háború előtt kikeresztelkedett. Amikor azonban jött az összeírás és meghatározták, ki maradhat és kinek kell mennie, a feleségét és a kislányát is a deportálandók listájára tették. Neki viszont azt mondták, természetesen maradhat. A doktor azonban úgy döntött, ha őket viszik, megy velük ő is. Soha többet nem láttam sem a doktorékat, sem Editkét. Az élet úgy hozta, hogy a férjem halála után Fehérvárra költöztem. Amióta megvan a Rákóczi úton a zsinagóga-emlékmű, minden alkalommal, amikor arra járok, leteszek egy követ az elhurcoltak emlékére – mondta Teri néni, aki jó szívvel emlékszik vissza a kápolnásnyéki zsidó családokra és a boltjaikra is, amelyeket a háború után aztán mind államosítottak. Ahogy mondta, a faluban mindenki jó kapcsolatot ápolt a zsidókkal, nem volt ott semmi probléma, szerették, tisztelték, becsülték őket az emberek. Amikor pedig összegyűjtötték és a zsidó templom mögött álló hosszú épületbe zsúfolták be őket, többen is hordtak nekik titokban kenyeret, tejet, meg más élelmiszert, amit a templom köré felhúzott magas kerítésnek támasztott létrán felmászva adtak be nekik. Kenyeret, szalonnát és más útravalót a vagonokba is megpróbáltak feladni, mielőtt útnak indították a szerencsétlen sorsú embereket, de szinte mindent elvettek tőlük a csendőrök.

– Ezeket nem lehet elfelejteni, amíg élek, emlékezni fogok rájuk. Amit elmondtam, pedig mind színtiszta és olyan igaz, mint ahogy az Úr Jézust hiszem – zárta Teri néni.