Anyag és mester fél évszázada a tűzben edződik

Ritka és főleg nehéz szakma a kovácsmesterség, miért választotta mégis ezt?

– Bármennyire is furcsán hangzik, teljesen véletlenül lettem kovács. Volt Csókakőn egy kovács bácsi a szomszéd utcában, Illés Ferenc, és persze mi mint afféle gyerekek mindig ott voltunk láb alatt a műhelyében, és néztük, hogyan patkolja a lovat, és közben, ahogy az lenni szokott, elvarázsolt minket a tűz és a pattanó szikra. Ennek ellenére a pályaválasztás idején inkább a műköves szakmát jelöltem meg az első helyen, de a sors azonban ezt az utat jelölte ki nekem. Mivel nagyon kevés, összesen három kovácstanuló volt, megkérdezték a szakmunkásképző iskolában, nem akarok-e inkább kovács lenni. Nem gondolkoztam sokat, igent mondtam, kovács lettem. És maradtam egész életemben.

Hol tanult és dolgozott az elmúlt évtizedekben?

– A 327-esnek is hívott Váci Mihály Szakmunkásképzőben kezdtem a szakmát 1973-ban. A hároméves iskola első esztendejében a tanműhelyben voltunk gyakorlaton, majd másodikban kikerültünk a MÁV-járműjavítóba, ahol nagyon komoly kovácsműhely volt akkoriban. Harmadikos tanulóként a Volánnál voltunk, elsajátítva a rugókovácsolás minden fortélyát. Az iskola után én a Volánnál maradtam még három évig, majd elkerültem Pestre, Csepelre, ahol egy présüzemben dolgoztam. Utána elmentem a tsz-be 1979-ben, és ott voltam kilenc éven át. Aztán láttam egy hirdetést, és így jutottam el Fehérvárra, ahol megismerhettem Balogh Györgyöt. A közelmúltban meghalt mesteremnél 10 évet töltöttem. Nemcsak kiváló szakember volt, de nagyon jó ember is. Úgy döntöttem, vállalkozó leszek, kibéreltem a móri tsz üresen álló kovácsműhelyét. Egészen 2002-ig égett ott a koksz a tűzön, ám felbomlott a tsz, és az egyház visszakapta a területet, így itt, Csókakőn építettem egy saját műhelyt, melybe áttettem az üllőt, a több mint hetvenéves Ajaxot, vagyis a rugós kalapácsot és a hatvanas években készített öntöttvas tűzhelyt.

És aztán jöttek a kapuk, kerítések és korlátok?

– Igen, de nemcsak ezek, hanem minden, ami belsőépítészet, vagyis a csillártól a franciaágyon át egészen a székekig, asztalokig, és bár azóta is ez a fő profil, de azért egyre több dísztárgy is készül. Az elmúlt években dolgoztunk külföldön is, Luxemburgban, Németországban, Ausztriában és Olaszországban is. Persze saját magamnak is dolgozom, hiszen minden kovács saját magának készíti el a szerszámokat, legyen az egy nyeles vágó vagy mondjuk egy lyukasztó. Sok elhunyt kovács eszközét is megvettem, hogy ne kerüljenek a vastelepre. Bár csak két kezem van, de mégis hét üllő van a műhelyemben. Van köztük osztrák, salgótarjáni, miskolci, régi magyar, sőt még balkezes is. Sok kiállításra és vásárra is jártam, amíg voltak, és emellett tagja vagyok a Magyarországi Kovácsmíves Céhnek és a Fehérvári Kézműves Társaságnak is.

Hogyan és mikor került a figyelem középpontjába a kés?

– Már régen is készítettem pengéket más késkészítők felkérésére. Nyers késeket csináltam, amelyeket ők fejeztek be. Aztán úgy körülbelül három éve készítek én is damaszkkéseket, melyek rétegelt kovácsolással készülnek. Két különböző anyagot fogok össze, mindig páratlan rétegszám mellett, és azokat kovácsolom össze. Az egyik anyagnak a mangán-, a másiknak a nikkeltartalma magas, és ezeket kell kalapálni, félbehajtani újra és újra, és ha már van mondjuk 100 réteg, abból egy nagyon szép mintát lehet kihozni. De a 600 rétegű még szebb! Motorkerékpárláncból is készítek érdekes mintázatú késeket, ám ott külön kell élszalagot kovácsolni hozzá, mert a lánc anyagának szakítószilárdsága nagyon jó, de az éltartó képessége nem megfelelő. A mintázatok száma végtelen, ám csak akkor jön elő, ha savval maratjuk a pengét, mert olyankor a mangántartalmú fém még sötétebb, a nikkelben gazdag anyag még világosabb lesz, és olyan minták bújnak elő, mint a rózsa, a hullám, a tűzvihar, a csepp, a létra vagy éppen az én kedvencem, a toll. Utóbbi nagy odafigyelést igényel, és háromszor annyi idő alatt készül el, mint egy egyszerűbb kivitel. Ezt a technikát én is sokat tanultam, és bizony nem egy penge ment a „sleizba”, vagyis a hulladékok közé. Az eljárás lényege, hogy az anyagot hasítani kell egy nyeles vágó segítségével, a sok réteg összekovácsolása után. Amikor minden réteg átvágása megtörtént, és kettévált az anyag, akkor a darabokat össze kell illeszteni és egy anyaggá kell kovácsolni.

A nyelek nem vasból vannak, mégis ért ezekhez egy kovács?

– Szeretem a különleges dolgokat. Rozsdamentes acélból is készítek késeket, nemrégiben egy 35 centi hosszú séfkésnek is elkészítettem a pengéjét, ettől függetlenül szívesen töltöm az időt a nyelek anyagával is. Afrikai és dél-amerikai fákat használok főleg, stabilizált fával, akár platánnal vagy magyar csomoros nyárral is jó és érdemes dolgozni. Szarvasagancsból készülteket már nem nagyon keresnek, mert az egy idő után bomlik, de például szép és kiváló anyag a vízibivaly koromfekete szarva. Ha kész a kés, akkor mehet a nyél, amely lehet markolattüskés kialakítású vagy éppen paneles, mely esetében kétoldalt van a vason a markolat anyaga. Egy késnek ki kell szolgálnia egy életet, akkor is, ha szalonnát és akkor is, ha botot vágnak vele. A kések készítése számomra hobbi, a többi, fontosabb munka utáni kikapcsolódás.

Van valaki, aki ön után is fújtatja a kovácstüzet?

– Három tanulóm is volt, de sajnos egyikből sem lett kovács, pedig volt köztük egy nagyon ígéretes legény is, akinek érzéke és bátorsága is volt hozzá. Én nagyon szeretem a szakmámat, és ez talán átragadt a fiamra is, aki hatodikos kora óta szinte minden nyáron segített nekem a műhelyben. Nagyon ügyes, nagyon meg vagyok vele elégedve, de nemrég elvégezte a technikumot mint CNC-marós, és egyelőre abban a szakmában dolgozik. Később, ha úgy alakul, hogy már nem tudom csinálni, vagy nyugdíjba akarok menni, akkor tőlem átveheti. Bízom benne, hogy ő lesz a folytatás.