2019.09.08. 15:30
Háromgyermekes anyukaként járt a felhők felett a Kápolnásnyéken élő Czémán Szilvia
„Sokan megkérdőjelezték a döntésemet, azt, hogy egyszer csak elindultam hegyet mászni. Voltak, akik azt kérdezték, miért nem gondolok a gyermekeimre, hogy lehetek ennyire felelőtlen? De ott a másik oldal is: amikor hazaérek, és a kislányaim tanítói azt mondják, a lányok rettentően büszkék az anyukájukra, végig figyelemmel kísérték a mászást, és tudták, minden rendben lesz” – fogalmazta meg gondolatait beszélgetésünk kezdetén Szilvia.
A „civilben” is ragyogó Szilvia lelkesen mesélt nekünk hegyi kalandjairól és szeretett családjáról Fotó: Pesti Tamás
A már negyvenes éveit taposó édesanya kávéja kevergetése közben folyamatosan mosolyog – és nemcsak akkor, amikor a hegyekről beszél, akkor is, amikor a családjáról mesél történeteket. Például azt, hogy egy nyolcéves és két hétéves lánya van, utóbbiak ikrek. Egypetéjűek, mégis különböző személyiségek. Az viszont mindhármukban közös, hogy hisznek és bíznak az édesanyjukban, s Szilviához hasonlóan sok mindent kipróbáltak már: vízi sportokat űznek, 15–18 kilométereket túráznak, lovagolnak.
Felkészülésként Szilvia jógázni járt, a Velencei-tó partján futott és a Bencehegyet mászta meg huszonkilós hátizsákkal
– Nem vagyok egy tipikus mintaédesanya – vallja Szilvia –, nálunk például nincsenek meg a hagyományos vasárnapi programok. Most Ausztriába indulunk túrázni. Összességében mást adok a gyermekeimnek: azt a hitet, hogy bármit meg tudnak tenni, a lényeg, hogy tartsanak ki az elhatározásaik mellett. Ha pedig mégsem sikerülne elérniük a célt, akkor sincsen semmi probléma.
S ezt Szilvia nagyon jól tudja, hiszen egy 39 évnyi, testmozgás nélküli életbe hozott változást. Először jógázni kezdett, majd az oktatójának köszönhetően előbb a hazai hegységeket, később pedig a Himalája Everest-alaptáborát ismerte meg Nepálban, 5600 méteres magasságban. Bárki meg tudja csinálni – ezzel biztatta őt oktatója, s mivel Szilvia hosszú ideje a hegyek szerelmese volt már, ezzel el is indított benne valamit. Nem kellenek tökéletes körülmények, csak a fej és a szív összhangja, vallja az édesanya, aki azt mondja: a testi adottságai is alátámasztják ezt az állítást. Novemberben ráadásul még egy műtéten is átesett, ezt követően utazott idén nyáron Indiába, hogy a 6153 méter magas Stok Kangrit megmássza.
A fizikai és szellemi felkészülés természetesen ezúttal is elengedhetetlen volt
Az édesanya két és fél hétnyi távolmaradása alatt a gyermekek egy sukorói kenutáborban és egy bakonyi lovastáborban vettek részt, amely az itthon maradt családtagoknak volt nagy segítség. Mivel Szilvia „civilben” egy nemzetközi cégnél dolgozik, a munkáját esténként tudta átadni kanadai helyettesének. Eközben minden felszerelést beszerzett, ügyelve arra, hogy a hegyre felvihető 15 kilogrammos súlykorlátot ne lépje túl. Bár a nemzetközi repülőjáraton 30 kilogramm szállítható, a Delhiből a hegyekbe érkező repülőre csak fele ekkora súly mehetett.
Emellett azt is figyelembe kellett venni, hogy a csomagolt pakk egy részét a hegymászó, a másik részét pedig lovak, öszvérek viszik – érdemes hát mindenki helyzetén könnyíteni. Ráadásul míg Delhiben 45 Celsius-fok volt 95 százalékos páratartalommal, Ladakhban (Kis-Tibet) 30 Celsius-fokot és száraz meleget, a hegyekben pedig mínusz fokokat tapasztalhattak meg az utazók. Így a ruhákból azokat kellett kiválasztani, amelyek sem koszosan, sem tisztán nem képeznek terhet. A merinói gyapjú például kiváló választás, az ugyanis jól szellőzik és semlegesíti a testszagot. A két és fél hetes időszakra két túranadrág, három póló, pehelykabát, -mellény és -kesztyű, valamint nagy bakancs és vastag zokni is került a ruhák közé. Szóval csomagolni sem volt egyszerű.
Mint megtudtuk, a Bence-hegyi edzés nagyon jó alapot ad a hegyhez.
Szilvia az ebédszünetben jógára járt – amely testre és szellemre egyaránt jó hatást gyakorolt –, miután hazaért, a Velencei-tó partján futott, s mivel a magaslatokba készült, hegyi edzés sem ártott: a hátára aggatott egy 22–25 kilogrammos hátizsákot, azzal rótta esténként ötször fel és le a Bence-hegyet. Ez utóbbi útjára több alkalommal is elkísérték barátai, akik mindvégig szóval tartották, biztatták Szilviát a helyi edzés alatt. Néha gyermekei is becsatlakoztak hozzá, leghűségesebb segítője a kutyája volt. Kifogás nem létezett, lehetett kánikula, eső vagy sár, az anyuka mindig ment. Ha pedig egy-egy alkalommal kicsit alábbhagyott a motivációja, a gyermekek ösztönözték: „Anya, tudod, hogy menned kell!” Mint megtudtuk, a Bence-hegyi edzés nagyon jó alapot ad a hegyhez. Ugyan a több ezer méteres magaslatokban nem kell 25 kilós hátizsákot cipelni, az oxigénhiány miatt minden súly és lépés mázsásnak tűnik. Az alaptábor fölötti haladást egy kis matematikával jól ábrázolta Szilvia: először nyolcat léptek, hatot lihegtek, majd a végén négyet léptek, nyolcat fújtak. Pedig eszközeik megfelelőek voltak, haladásukat jó túrabotok, hágóvas (bakancsra szerelt „tüskék”, hogy a havon biztonságosabban közlekedhessenek), jégcsákány segítette.
A tengerszintről 3500 méterre, Ladakhba érkeztek először.
Itt akklimatizálódniuk kellett, amelyhez elengedhetetlen volt a folyadékbevitel. A szabály szerint ezer méterenként egy liter vizet kell elfogyasztani azért, hogy a vér ne sűrűsödjön be. Emellett a folyamatos szintben mozgás sem árt, így két napot buddhista kolostorok látogatásával töltöttek. Ezt követte egy hétnapos gyalogút: ez idő alatt 10 és 25 kilométer közötti távokat róttak le – felfelé már egyre kisebb hosszokat gyalogoltak le, hiszen lassabban tudtak mozogni. Minden este sátorban aludtak, a nehezebb dolgokat (konyha- és vécésátor) a lovak hozták utánuk. Reggelijük főtt tojás, főtt krumpli, mangó volt.
Nyolc óra mászás után kicsit elbizonytalanították őket
A Markha-folyó völgyében 5000 méteren egy hegyi tavat is megcsodáltak, lényegében a semmi közepén. Aztán a hatodik napon egy 5200 méteres hágón keltek át, onnan csaknem 1600 métert ereszkedtek le. A 3600 méteres magasságban újabb két napot pihentek, hogy szervezetük ismét erőre kapjon. Utána indultak a nagy hegyre: harmadik nap értek az 5000 méter környékén található alaptáborba. Onnan – pár óra alvást követően – hajnali kettőkor, fejlámpával indultak a cél felé. A több mint 6100 méteres csúcsot tíz óra gyaloglással érték el a csapatból végül négyen, egymáshoz kötve. Pedig nyolc óra mászás után kicsit elbizonytalanították őket: egy, már visszafelé tartó nyolcfős csapat tagjai azt mondták nekik, érdemesebb visszafordulniuk, mert az időjárás zord a csúcs közelében. Szilviáéknak mégis szerencséjük volt: 6153 méter magasan napsütéses, felhőmentes fél órában volt részük a kitűzött zászlók mellett.
– Most kezdem valóban felfogni, mi történt, hiszen ott, a csúcson nem igazán tudsz gondolkozni. Ráadásul a hegy megmászása pontosan az út fele, a hegyről le is kell jönni. Ami jóval nehezebb, hiszen fáradt vagy, nem figyelsz annyira, már van egy kis önbizalmad, és az időjárási körülmények is változnak. Például a felfelé még szilárd hómező visszafele már megolvadt – illusztrálta a nehezítő körülményeket az édesanya.
Persze az emberrel ezt követően is ott marad a hegy, a mászás közben szerzett élmény: a remegés, a (védőfelszerelés mellett) leégés miatt vöröslő bőr, a kimerültség, az izomláz (amely csak lent érezhető, hiszen ekkora magasságban nem termel tejsavat a szervezet) és az elveszített izmok. Akkor mégis: miért vállalkozik egy-egy ilyen „küldetésre” Szilvia? Nos, azért, mert a hegyekben tiszta levegő, csönd és nyugalom van, és mert az embernek fontos, hogy legyenek álmai és céljai, amikért tesz. Ha pedig eléri azokat, a jutalom akár a hegyek adta csodavilág is lehet. Mindez a gyerekeknek is azt mutatja: kitartással bármit elérhetnek, bármekkorát álmodhatnak.
