Nevetésre pezsdít, sírásra ingerel a Vörösmarty Színház Don Quijote-előadása

– Mélyen tisztelt nagyérdemű! Színi társulatunk bemutatja nektek A búsképű lovag, Don Quijote, De La Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című mulattató zenés játékot – szólt valahogy így a közönséghez a színpadról, még a nézőtéri fények kihunyta előtt Nagy Péter színész. – Mivel a belépődíjat már megfizettétek, más kérésünk nincs is, mint az, hogy velünk nevessetek és velünk sírjatok. A legjobb lesz, ha mindjárt megpróbáljuk. Kérem, nevessetek! – kérte, s kacagtak a nézők. – Sírjatok! – kérte, és sírtak. 

– Nem az igazi. Sebaj, hiszen mi azért vagyunk, hogy a játékunkkal megnevettessünk, megríkassunk benneteket. Mellesleg mondom, higgyétek el, sokkal szebb volna az élet, ha bátrabban nevetnétek, bátrabban sírnátok! – folytatta Nagy Péter, aki persze már a kezdetektől fogva szerepben volt. – A legfőbb ideje, hogy bemutatkozzam, én játszom ebben az előadásban a Lantos szerepét – mondta. – Íme, a Don Quijote, a búsképű lovag – s szavára előrelépett a hőst megtestesítő Andrássy Máté. – És Sancho Panza, derék fegyverhordozója – folytatta, s meghajolt a szolgát alakító Sarádi Zsolt. – Hármunkon kívül láthattok még zenészeket, fogadósgazdát, oroszlánt, menyasszonyt, vőlegényt, elhagyott szeretőt, gazdag kalmárt, bábosokat, egy fekete lovagot, ficsúrokat… 

Természetesen a legikonikusabb kaland, Don Quijote szélmalmokkal vívott csatája is része a jelenetek sorának. 

A tér: a színpad közepén raklapszínű emelvény, egy másik színpad különül el; játszótere a játéknak. Mögötte sima függöny, rajta gyakran változó vetített háttér. Mellette, jobbra is, balra is, egy-egy gigászi létra, amelyre gyakran föl is másznak a játszók. Ez a puritán játszótér Don Quijote és Sancho Panza vándorútjainak, különös kalandjainak állandóan változó helye. A változást a képzelet adományozza, az eszközök vígan egyszerűek. A lovag nemes paripája, Rocinante ló egy cirokseprű, a fegyverhordozó szamara pedig egy felmosó, enyhén használt fejjel. A búsképű éles kardja egy hosszú nyelű fakanál, az egyik jelenetben felbukkanó oroszlán ketrece egy háló. 

Bagó Bertalan rendezése folyamatosan tartja a kapcsolatot a nézőkkel, s nem csak a Lantos figuráján keresztül, aki amolyan mesélő, narrátor, nyakában gitárral. Tagja a színjátszóknak, de tagja a zenészeknek is. Az egyes kalandokat, jeleneteket négy, sok és változatos szerepet megtestesítő színész tölti meg Don Quijotének való ellenfelekkel vagy éppen megsegítendő elesettekkel. Varga Lili, Juhász Illés, Kelemen István és Kozáry Ferenc lubickol a folyamatos átváltozásokat kívánó állandó színpadi jelenlétben. Akkor is játszanak, ha nem szerepelnek éppen. A rendezés ugyanis a színpad jobb oldalára ültette le őket – kívül az említett emelvényen –, eléjük mikrofont adott, kezük ügyébe zörgő eszközöket. Így „kívülről” is segítik a játékot, hol hangutánzó szavakkal, hangokkal, máskor háttérzajokkal, zörejekkel. Ők adnak állathangokat a paripának, szamárnak, az ő művük, ha csörrennek, döndülnek a sarkantyúk, a csizmák. Átöltözéseik is megfigyelhetők, ruhatáruk is látszik. A másik oldalon, balra a két zenész, Réti Anikó és Cserta Balázs foglal helyet és játssza Sebő Ferenc muzsikáját. 

Működőképes, érthető, ér­dekes, nem túlkombinált a fehérvári – Gyurkó László 1973-ban készült Cervantes-­regényparafrázisát „be­szélő” – Don Quijote-előadás. Néhol viszont talán túlzottal lelassul, elszenderedik az ereje, kevés a hacacáré, pedig a gyermekközönség figyelmét lekötni nehéz. S ez nem is sikerül mindig. (Magunk a 2021. december 16-i elő­adást láttuk.) No, minden jel arra mutat – a bérletkiosztás, az előadás kezdési időpontjai –, hogy gyermekek számára készült a produkció. Jóllehet nehéz, felnőtteknek való, marcangoló tanulság karistol át a történeten, az előadáson: a lelkiismeret tisztaságát a zsák aranynál nagyobb értéknek tekintő embert, az igazságot kereső attitűdöt, a szív szavának engedelmeskedő viselkedést a többség, a többi ember kinevetni való bugyutaságnak találja, nem követendő példának, az egyetlen járható útnak. Az efölött érzett aggodalom szépen kitűnik az előadásból, ahogy az is, hogy a jó, a jóság csak azért sem adhatja fel! Ha mást nem is tehet, úgy szakadatlan próbálkozik. Miután elbukik, feláll, leporolja magát. Szélmalomharc? Csatára fel! Jó, hogy értesülnek róla a gyerekek: így is lehet. 

Az előadás eleje, miután a szereplők bemutattattak, Don Quijote temetésével indul, aki feléled, Sancho legnagyobb örömére, s útnak indulnak a jó nevében. Az előadás azután ugyanígy zárul: Don Quijote halhatatlan, Don Quijote végtelen.