Óceánjáró hajón ragadt a koronavírus alatt – 1. rész

Merthogy a világot közben elfoglalta a pandémia nevű köz­ellenség, és lezárta az addig tárva-nyitva lévő határokat. Meg légtereket. És kikötőket. Ebből egyenesen következik, hogy történetünk írója ezt nem úszhatta meg ép ésszel, így hát mondanunk sem kell, hogy a valósággal való bárminemű egyezés csupán a véletlen műve. Vagy nem.

***

A frankfurti járat nem oda gurult leszállás után, ahová szokott. A fapados terminál előtt kötöttünk ki, mi heten, akik a frissen landolt Boeing komplett utazóközönségét tettük ki. Jó estét! Felkiáltással beléptem a terminálba. Jó estét – harminchat pont öt, következőt! – válaszolta az ügyeletes tiszt, és megmutatta a számokat a kijelzőn. Pont annyi volt, mint mielőtt elindultam. És egy tizeddel alacsonyabb, mint tegnapelőtt. Még vagy öt hónapnyi szám lapult nálam barátságos kis táblázatba foglalva, minden egyes napról, kérdés esetén.

Az egyik egyenruhás a hajós könyvem legutóbbi pecsétjét nézegette, amely életem legszürreálisabb hat hónapját zárta le.

„Szóval maga egy óceánjáróról jön.” „Igen” – válaszoltam, és láttam, ahogy azon gondolkozik, merjen-e tovább kérdezni. Mert. „De hogy voltak maguknak vendégeik? Ezek után?” „Nem, nem voltak – mondtam neki –, a koronavírus miatt még márciusban hazarepült az összes.” „Akkor mit csinált kint?” „Azt hiszem… segítettem, hogy a legénység is hazajusson valahogy” – válaszoltam, és az jutott eszembe, hogy a szabad világ, ahol az utazás volt a hatodik elem, szimplán bezárt, hatalmas káoszt és szétszakított családokat hagyva maga mögött.

Aztán további kérdések bukkantak fel a semmiből, és kiderült, hogy totálisan elfelejtettem a válaszokat. Az elém tolt adatlap, melynek helyes kitöltéséért egy piros karanténmatrica járt, tudni akarta a telefonszámomat, és az irányítószámomat. Hiába, van az a helyzet, amikor az ember lánya a világhálóra meg az okoseszközeire kénytelen támaszkodni fontos kérdésekben. Például miután fél évet egy buborékban tölt. Egy hajó fedélzetén, nyolcvanadmagával, anélkül, hogy a lába szárazföldet érne. Eközben pedig az agya úgy határoz, hogy bizonyos, a civilizációban igen hasznos információkat (a bankkártyája PIN-kódjával együtt) kérdés nélkül töröl. Helyettük viszont megtartja például az amszterdami ghánai nagykövetség vészhelyzetben hívható telefonszámát (aminek persze rendkívül fontos volt Budapesten birtokában lennem).

Az útlevelem szerint én még mindig én voltam, pedig akkor még csak a testem lépte át a határt, és azt reméltem, a lelkemet majd utánam küldik, mint ahogyan az elveszett csomagokat szokták. De Magyarországon voltam. Egy napomba sem telt az út, nem kellett hozzá nagykövet vagy vízum, sakkozás a folyton törölt járatokkal. Felfoghatatlan szerencse birtokában voltam. Nem úgy, mint például Peter, aki a hajóról hazafelé menet ott ragadt valahol Etió­piában úgy négy hónapig, mire az országa végre úgy határozott, hogy beengedi a saját állampolgárait. Vagy mint Rey. Szegény Rey! Beletelt némi időbe, mire kiszabadítottuk a reptéri cellájából, miután az ország, ahol a hazafelé tartó gépére kellett volna átszállnia, megváltoztatta a szabályait és Rey – pont mielőtt a gépe landolt – vízumkötelessé vált. Két kontinens között az égben.

Végeztem a papírokkal, és most rajtam volt a sor, hogy hazaérjek és kipróbáljam, passzolok-e ebbe a világba, ami időközben újradefiniálja magát. A harminckét kilós (az eddigi legkarcsúbb a hét tengeri évem alatt), kék bőrönd hamarosan mögöttem surrogott a kísértetjárta folyosón, kis rózsaszín barátjával, aminek a tetején egy fehér, úgy nyolckilós táska üldögélt (és kitartóan próbált lefordulni, hogy aztán mindent magával rántson, én pedig orral, de legalább maszkban felszánthassam a váró padlóját). Bár rezgett a léc, mégsem így történt. Hanem úgy, hogy megtettem ötszáz métert egyben, szárazföldön, hónapok óta először.

***

Szinte hihetetlen, gondoltam, hogy hat hónappal és egy héttel korábban, március harmadikán egy sokkal nagyobb gép sokkal több emberrel a fedélzetén, sokkal messzebbre vitt. Akkor, amikor a távolban elindult egy vírus, amire az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelt, és a szó – lélegzet-visszafojtva – rea­litássá változott a pillanat törtrésze alatt.

Folytatjuk

2. rész

3. rész