A számok misztériuma

Félkör alakú talpán állva - bár néha meginog a külső hatások által biztosnak látszik. Kileng, de nem dönthető fel. Formájában közelít a végtelenhez, de befejezetlen vonalai következtében soha nem érheti el. Nyitott marad.

A hármas számjegy az értékelésben középen áll. Határán a rossznak és a jónak. Középszerű és jellegtelen. Hajszálnyi vonal választja csak el a két véglettől. Döntésképtelen megoldás.

A hármas mesebeli. Minden, ami az elképzelt világban történik, kapcsolódik hozzá. Mindegy, hogy királyfiak számáról vagy próbatételről van szó, a hármas mindig a legerősebb, a győztes. A csodák időtartama is három napban mérhető. Határozott pontot rajzolva mellé harmadikká válik. A még megemlíthető és díjazható utolsó. Értékelik és jegyzik. Az éljenzés egyre halkul, amint közelednek kihirdetése felé. Egymás mellett áll a dobogón az elsővel és a másodikkal, az aranytól fényében különbözik. Hiába fordul a nap felé, elfáradt sugarakból szőtt köntöst visel.

A székesfehérvári Pelikán Galériában november 21-ig látható a Pelikán Pixel című tárlat, amelyen  a Székesfehérvári Művésztelepen nyert inspirációk alapján készült elektrográfiákat mutatják be az alkotók. A képen Jónás Attila: Hajaj, hova lett szerelmünk? című műve

Az élet nagy színjátékában a primadonna mindenkor az élén szerepel. A legnagyobb taps őt illeti meg. A tenyerek ütemes összeverődése egyre erőtlenebb, mire a szereposztás végére érünk. A harmadik legfeljebb a legjobb mellékszereplő címet nyerheti el.

A nő kilépve a hármas bűvös köréből képzeletben számokat rajzol a levegőbe. Nullától kezdve egészen a kilencesig, kissé elidőzve formáik világában. Nullától egészen kilencig. Figyeli agyának reakcióit, mintegy jelzést várva, hogy mikor kell megállni. A kettes érezhetően és láthatóan is különbözik a többitől. Az egyetlen számjegy, mely stabilan áll hosszan elnyúló, egyenes talpán. Az őt megelőző egyes szigorúsága harmóniára vágyik. Két darab összeadásával az egyik éles nyílként felfelé mutató hegye lágy ívvé szelídül, míg a másik megingathatatlan talapzattal látja el. Párban olvadnak össze. A kettes a pár. Magában hordozva a játékosságot és a biztonságot.

Egy, kettő, három. Első, második, harmadik. A színjáték kiválasztott szereplői. A többi szám alázattal meghajolva kivonul a válogatásról.

A nő gondos tekintettel végignézi a díszleteket. Minden a helyén. Kezdődhet az előadás. Az összehúzott függönyök mögött bujkáló feszült várakozást elűzi a hirtelen felgyúló fény. Már nem léteznek titkok, a játék komolyra fordul. A főszereplő színre lép.

Az emlékekből és érzékekből eggyé olvadó képzelet elkezdi nagy utazását. Minden az útkereséssel kezdődött. A helyesnek vélt ösvény megtalálásával. Az egyes lény a magány színtelen ruhájában lépkedve indult az ismeretlenbe. Menetközben kíváncsian fürkészte a mellette elhaladók vagy éppen szemben jövők tekintetétét. Mindnyájan egyforma öltözékben haladtak, siettek vagy bandukoltak, szemükben a reménység néha felvilágló, máskor elhamvadó fényével.

Sokat ígérő leágazások, sűrű bozót takarásában szunnyadó járatlan csapások, kitaposott, köves sétányok sokasága tűnt fel és maradt a hátuk mögött a vándorlás során. S az útkereszteződések, ahol dönteni kellett. Némelyek megvilágítottan, mások alig sejthetően kényszerítették megállásra és rövid pihenőre az utazót. Volt amelyen szélharapta, megsárgult papíron még olvasható volt az Itt jártam! felirat. Az útkereszteződések legtöbbször magányosak, éppen úgy, mint a vándorló. Egyedül kell továbbmenni, megérezni a helyes irányt, az utat, melynek nem látható a vége.

A fény és az árnyék, az ébrenlét és az álom szüntelen, ritmikus ismétlődése a kiszámítható kapaszkodó, az idő múlását jelző útitárs. S az idő jelez. Határozott fénycsóvával világítja meg a keresztutat, ahol a két betorkolló ösvényről érkező leveti szürke köpönyegét és tarka ruhában, könnyű léptekkel haladnak tovább. A jelmezek maradnak, egyszer eljönnek értük azok, akik színes öltözetben vacogva melegségre lelnek általuk az ismeretlen felé tartva. Az egyes lény fejét meghajtva engedett, éles szöge szelíd görbületté enyhült, ketten egybeolvadva biztos alapra építették létük felépítményét. A háznak erős, hófehér falai, virágoktól hemzsegő kertre néző ablakai voltak. Építmény a természet ajándékainak ölében.

A nő visszagondolt megtalált boldogsága mindennapokra szabdalt világára. Első volt, egy páros része. Az erős falak téglái között nem voltak repedések, nem férkőzhetett be a külvilág leskelődő szellője, hogy eloltsa a lobogó lángot. Az ablakokon szabadon áradt be a fény és a bódító virágillat. A keresztútnál akkor és ott, valamikor a régmúltban két ember helyesen döntött.

A hétköznapok és az ünnepek őrlődtek az idő malmában. A virágok a kertben magukban tartották illatukat, apró fejecskéik színes szirmai szürkeségben gyászoltak. A magabiztos vár falai alig észrevehetően repedezni kezdtek. A padláson szállást talált egy vándor, színes ruháját jellegtelen köpönyeg alatt rejtegette. Ismerős volt a ruhadarab. Egykor ottmaradt az útkereszteződésnél.

A színdarab főszereplője meghajolt mielőtt a nehéz függönyök elzárták a külvilágtól törékeny alakját.

Harmadik! gondolta magában. Még dobogós, de fényét vesztett, középszerűvé vált, a jó és a rossz határán, egy keskeny pallón próbált átkelni egy megvadult folyón.

Ismét a régi ösvényen találta magát. Egykor könnyű lábbeliben hagyta maga mögött az addig ismeretlen utakat. Most elnyűtt bakancsai súlyától nyögött a föld. Valaha már látott arcok mosolyogtak rá bágyadtan, mielőtt a semmibe vesztek. Fázott. Vállára terített egy kabátot, mely talán az övé volt egykoron. Pontosan illett rá. Különleges ruhadarab gondolta. A magány béleli, a boldogság gombolja ki, mielőtt a szél hátára teríti. Megfáradtan rótta az utakat, nappali fényben nem talált útkereszteződést, az éjszaka tréfát űzött vele csalóka fényeivel. Már-már feladni készült a céltalannak tűnő utazást, amikor egy napfényes tisztáson egy szép házat pillantott meg. Falai erősek és fehérek voltak, ablakszemei keskeny résen kényszerültek érzékelni a fényt. A kertben nyíltak a virágok, de illatukat a földnek ajándékozták. Közelebb érve láthatóvá vált, hogy a falakra pókhálómintákat rajzoltak a repedések. A padlás apró ablakában hívogató világosság derengett. Utolsó erejével felkapaszkodott, hogy dermedt ujjait megmelengesse a parányi lángnál. Az érintésre táncba kezdett a piros nyelv, mely bevilágította a kényelmes szállást. A nő leterítette elnyűtt köpönyegét és álomba merült. Az ábránd világában egy színházban találta magát, ahol a szigorúan összezárt függönyök mögött próbálni kezdte a primadonna szerepét. Csodálkozott, hogy hibátlanul tudta a szöveget, hallotta a zenét. A díva alakjára szabott jelmez pontosan illett rá. Önfeledten, boldogan játszott.

Kacagva és szabadon, ahogy egy gondtalan gyermek vagy egy kalitkából kiszabadult madár képes, amikor végre kiterjesztheti a szárnyait. Eggyé vált a szereppel és várta a tapsot. Várakozott. A képzelet engesztelésül halk neszeket küldött felé. A remény próbálkozott egymáshoz érinteni a tenyereit.

A padlásablakban még pislákolt a fény, mikor a pirkadat átnézett felette. Az álmokat elrabló hajnal kéretlenül is megmutatta a valóság igazi arcát.

Harmadik! volt az ébredés első szava. A reggelt megelőző tolvaj sietségében elejtett egy szót.

Várakozás olvasta a köpenyen heverő szót a nő. Valódi szerepe megfogalmazódott benne. A harmadik mindig várakozik!

Érdekes a számok világa. Egy, kettő, három. Első, második, harmadik. Két egyest összeadva az eredmény a harmónia. A hármasból csak kivonni lehet ahhoz, hogy elérjük az egyetlen számot, mely különbözik a többitől.

A semmi mással össze nem téveszthetőt, mely biztosan áll a talpán.