Meséivel elvarázsol, derűt áraszt - Csernik Szende különleges világa

Egyszer volt, hol nem volt - valahogy így kezdődhetne stílusosan Csernik Szende története. Csodálatosan cseng neve, és hasonlóan rejtelmes élettörténete is. Sepsiszentgyörgyön született, ott végezte a művészeti líceumot, gyönyörű tájakat barangolt be gyermekded lényével:

- Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokon töltöttem a nyarakat és teleket - meséli -, ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jó szagú, és ahol a medve a kert bütüjét ledőjtötte volt petrenceszilváért.

Hét éve hagyta el Szende a Tündérkertet, hozta magával ősi székely meséit, lábaira bábot húzott - így szokta mondani -, neki nemcsak a szája jár, a lába is. És mesél, és elvarázsol, és derűt oszt. És a világ, amiről azt gondoljuk, a tévé és számítógép bűvöletében él csak, befogadó. Mit befogadó, kiéhezett Szende meséire:

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

Egyszer volt, hol nem volt - valahogy így kezdődhetne stílusosan Csernik Szende története. Csodálatosan cseng neve, és hasonlóan rejtelmes élettörténete is. Sepsiszentgyörgyön született, ott végezte a művészeti líceumot, gyönyörű tájakat barangolt be gyermekded lényével:

- Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokon töltöttem a nyarakat és teleket - meséli -, ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jó szagú, és ahol a medve a kert bütüjét ledőjtötte volt petrenceszilváért.

Hét éve hagyta el Szende a Tündérkertet, hozta magával ősi székely meséit, lábaira bábot húzott - így szokta mondani -, neki nemcsak a szája jár, a lába is. És mesél, és elvarázsol, és derűt oszt. És a világ, amiről azt gondoljuk, a tévé és számítógép bűvöletében él csak, befogadó. Mit befogadó, kiéhezett Szende meséire:

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokon töltöttem a nyarakat és teleket - meséli -, ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jó szagú, és ahol a medve a kert bütüjét ledőjtötte volt petrenceszilváért.

Hét éve hagyta el Szende a Tündérkertet, hozta magával ősi székely meséit, lábaira bábot húzott - így szokta mondani -, neki nemcsak a szája jár, a lába is. És mesél, és elvarázsol, és derűt oszt. És a világ, amiről azt gondoljuk, a tévé és számítógép bűvöletében él csak, befogadó. Mit befogadó, kiéhezett Szende meséire:

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokon töltöttem a nyarakat és teleket - meséli -, ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jó szagú, és ahol a medve a kert bütüjét ledőjtötte volt petrenceszilváért.

Hét éve hagyta el Szende a Tündérkertet, hozta magával ősi székely meséit, lábaira bábot húzott - így szokta mondani -, neki nemcsak a szája jár, a lába is. És mesél, és elvarázsol, és derűt oszt. És a világ, amiről azt gondoljuk, a tévé és számítógép bűvöletében él csak, befogadó. Mit befogadó, kiéhezett Szende meséire:

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

Hét éve hagyta el Szende a Tündérkertet, hozta magával ősi székely meséit, lábaira bábot húzott - így szokta mondani -, neki nemcsak a szája jár, a lába is. És mesél, és elvarázsol, és derűt oszt. És a világ, amiről azt gondoljuk, a tévé és számítógép bűvöletében él csak, befogadó. Mit befogadó, kiéhezett Szende meséire:

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

Hét éve hagyta el Szende a Tündérkertet, hozta magával ősi székely meséit, lábaira bábot húzott - így szokta mondani -, neki nemcsak a szája jár, a lába is. És mesél, és elvarázsol, és derűt oszt. És a világ, amiről azt gondoljuk, a tévé és számítógép bűvöletében él csak, befogadó. Mit befogadó, kiéhezett Szende meséire:

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- Szeretem, ha kint a természetben leülünk a fűbe, és ott játszódik a mese. De belopódzhat az óvodába, az iskolába is, sőt a templomokba. Vót, hogy pingpongasztalt terítettem meg meseabrosszal, és vót, hogy egy dombocska vagy kőkerítés szolgált színpadként, vagy kemencepadkán forrt ki a mesém. Ahol én felnőttem, ott mindent olyan lelkesen tudtunk csinálni, valahogy belénk van ültetve a derű, és örömmel szóróm szét ezt a magot, amit onnan hoztam, Sepsiszentgyörgyről. Székely tájszólásom az, ami megadja ízét meséimnek. Minél inkább látom, hogy az emberek ki vannak rá éhezve, annál szenvedélyesebben mesélek. Mert az emberek elfelejtették a mesét. Beköltözött a televízió az életükbe, és az élő szót kezdik elfelejteni. Istenke talán azért küldött, hogy emlékeztessem őket erre. Ez nem mindig könnyű. Ezért szoktuk felsúrolni a lelküket . Mindig azzal kezdjük a mesét, hogy a mellkasunk fölött köröket írunk le, ez a felsúrolás. Mindig sietünk valahová, de a mesevilágban le tudunk pihenni kicsit. A felnőttek is gyakran vendégeim, a mese valamikor az ő műfajuk volt. Nem is olyan rég összegyűltek az emberek a fonóban, és azt mondták egymásnak: Mi történt veled, mesélj! Innen jön a mesevilág.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

S hogy hol születnek Szende meséi?

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- A székely népmesékből van a forrásom, én is onnan forrok. A népmesék azért jók, mert ősapáink és ősanyáink hátrahagytak nekünk egy ősi szimbólumokkal felépített világot, ami alapja életünknek. Álmaimban is kapok meséket. Szerintem a mesét is Istentől kapjuk.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

Mint ahogyan a karácsonyi történeteket is. Szendének van egy örök gyermekkori emléke:

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.

- Édesanyámék a konyhában készülődtek karácsonyra, én meg egyedül maradtam a csóré fenyőfával a szobában. Tizenéves lehettem. Azt mondtam édesanyámnak, én abban segítek, hogy feldíszítem ezt a fát, egyedül. A bibliakörben készített díszecskéimet raktam fel rá, egy gyertyalángot, meg egy keresztecskét, amit gyufaszálból készítettem. És ahogy díszítettem a fát, valami furcsa érzés fogott el. Azt éreztem, nem vagyok egyedül,velem van Isten és minden hozzám közel álló ember lelke, és ettől a belső áradó örömtől elkezdtem énekelni. Ez volt a legszebb karácsonyom, az érzéstől, ami akkor átjárt. Nem is kellett más ajándék. Megéreztem, mitől olyan szép a karácsony. Hogy mindenki belül felgyújt egy lángocskát a szívében. Nyáron kifelé áradunk, télen meg, ahogy egyre hidegebb, egyre sötétebb lesz, befelé fordulunk, és ezzel a kis fényecskénkkel világítunk. Nekem ez a karácsonyi mesém, amit kiegészítettek a csodás havazások Erdélyben. Az is gyönyörű volt nekünk, gyerekeknek. A hatalmas hópelyhek, amik az égből jöttek le, az angyalkák hozták. Ezek olyan ajándékok, amik örökre megmaradnak, soha nem kerülnek elfeledve a polc hátsó sarkába.