Torkunkon a kés! Majd a szakszervezetek megoldják...?

- Most épp a harmadik ajánlatcsomagot bontjuk föl! A csomagok jönnek, jönnek, csak azt nem tudjuk, miért mindig nekünk, munkavállalóknak címezik ezeket a csomagokat? Ott van az a transzparens, a falnak támasztva: azzal voltunk fenn, a Parlament előtt, tüntetni, azon is ezt a kérdést tettük fel.

- Az nem volt egy nagy hatású tüntetés...

- Hát nem! Meg is fogom írni a Vasas központnak ezt a véleményemet. Nem kell erőlködni azzal, ami nem megy... A szakszervezetek nem tudnak annyi embert utcára vinni, mint a politika!

- De miért nem? Ha valaminek, hát a szakszervezetnek kellene ilyen erősnek lennie!

- Ebben tökéletesen egyetértünk. 2001-ben volt a fordulópont. Akkor az Orbán-Torgyán-kormány behozta azt a Munka törvénykönyv-módosítást, amit a mai napig nyögünk. Azóta sem javította ki egyik kormány sem a dolgozókat érintő munkaidő- és egyéb megszorításokat. Akkor volt először a nyakunkon a kés: a Hősök terére hat szakszervezeti konföderáció szervezett tüntetést, és azt mondtuk, hogy oda százezer-százötvenezer ember eljön. Voltunk velünk, hivatásos mozgalmárokkal együtt vagy harmincezren...

- Az nagyon kevés.

- És ott voltak az európai nemzetközi szakszervezeti mozgalom főemberei is.

- Ez szégyen. Párizsban a CGT egy-egy megmozdulása megbénítja a várost... Nálunk miért nem?

- Mert nem jó a tüntetés szabad szombaton: esküvő van, megyünk a telekre, ésatöbbi. Itt tartunk. A politikusok, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt, ha megnézik ezeket a tüntetéseket, akkor azt mondják: hát a szakszervezetektől nem kell félni.

- Akkor megszűnt a munkás-érdekvédelem?

- A szervezett dolgozók fizetik a tagdíjat, amiből mi fizetést húzunk, és ezért a tagok elvárják, hogy legyünk ott helyettük. Úgy látszik, az emberek nagy többsége még mindig úgy érzi, hogy nincsenek végveszélyben az alapvető jogaik. Pedig...

- Innen kezdve mindent meg lehet tenni? Be lehet zárni a vasművet?

- Sok helyen mindent meg lehet csinálni a munkással. Nézzünk ki a vasműből: itt van a fekete-foglalkoztatás, a szürke-foglalkoztatás. A vasműben, hm, talán, talán nem lehet mindent megtenni. Ha bezárnák a nyersvas- és acéltermelő egységeket, akkor itt nagyon nagy baj lenne. Akkor mindenki elveszne.

- Hoznának bugákat Ukrajnából, menne tovább a hengermű, kit érdekelne az egész?

- Erre azt mondom, hogy ide ukrán buga nem jönne be! Akkor lezárnánk a 6-os utat, akkor végre valóban megmozdulnának az emberek. De ezt nem kéne megvárni. Viszont úgy látom, hogy a gyár bezárása, részben vagy egészben, a vezetésnek sem érdeke. Ha én maszek vagyok, és van egy jól menő cukrászdám, ami most nem megy: nem zárhatom be, mert a konkurencia azonnal nyit egy másik cukrászdát.

- Ó, bár egy, csak egyetlenegy vasgyárat nyitnának ebben az országban!

- Ezt a céget olyankor vették meg a tulajdonosok, amikor hihetetlenül jól ment a piac: nagy szerencséjük volt. Nem a hét szűk esztendővel kezdődött az egész. Most bele kellene nyúlni a bugyellárisba, visszafizetni valamit abból, amit eddig kaptak. Amiből a munkások is kaptak eddig. A tőke felelősségét keresem! Mert van olyan.

- Hogyan lehet kikényszeríteni ezt? Ha most sztrájkolnának a vasműben...

- Most nem szabad! Amikor úgysincs munka: örülnének neki. Tudatos tárgyalásokkal, az engedmények visszafogásával lehet csak kikényszeríteni a tőke felelős magatartását. Nagyon nagy engedményeket tettünk. Kaptunk is érte eleget! Nyugdíjasok beperelnek minket, hajjaj! De hát fekete év van az acéliparban. Ugyanakkor az is igaz, hogy Magyarországon 50,6 százalékkal csökkent az acélfelhasználás, amíg Belgiumban 71,9 százalékkal! Viszont Belgiumban sincs forradalmi helyzet... Kínában minimális a visszaesés, egyedül Indiában nőtt az acélfelhasználás hét százalékkal. Ha Indiában ilyen jól megy, akkor meg kell őket fogni: termeltessenek itt is! Legyenek akár résztulajdonosok a vasműben! Nagyon keményen tárgyalunk: van más alternatíva! Sajnos, nincsenek adatok a kezünkben, s hiába megyünk perre: mire a bíróság határoz, már rég vége a válságnak...

- Bár igaza lenne!

- ...vagy a vasműnek. A jogi út nagyon lassú. Most azt várom, hogy mikor lesz a társaságnak közgyűlése, ahol ott ül a tulajdonos: be fogok számolni a helyzetről. De két közgyűlés is elmaradt tavaly.

- Talán nem véletlenül...

- Egyetértünk.

- Mekkora a szervezettség a vasműben?

- Közel ötvenszázalékos. Igen, megvan az a kényelmesség a dolgozókban, hogy nem fizetnek tagdíjat, mert a szakszervezet nekik is ki fogja harcolni a kedvezményeket. Ez már nem is társutasság, hanem potyautasság. Kötünk lakásbiztosítást, hátha történik valami: no, a szakszervezet is ilyen. Hátha történik valami a munkahelyemmel... De még nem látják túlságosan vészesen a helyzetet az emberek.

- Milyen a szakszervezet anyagi helyzete?

- Mindig nullszaldós a költségvetés. Bár a költségeink egyre magasabbak. Vagyis: az idén kevesebbet fogunk segélyezni.

- S ha egyszer ezeknek a (bocsánat, de:) elkényelmesedett embereknek, hogy magát idézzem, egyszer valóban a torkukra tennék a kést, vajon sikerülne-e megmozdítani őket?

- Biztosan! Már naponta nyolc-tíz ember lép be a szakszervezetbe: tudom, mert minden új tag kap egy köszönőlevelet, amit én írok alá.

- És a régi tagok mit kapnak?

- Amit az újak is: szolidaritást!