Hétvége

2007.04.07. 02:29

A Himalája csendje

Gyanútlanul ült velem szemben Tolvaly Ferenc, amikor feltettem a letapintatlanabb kérdést. Egy sikeres, vagyonos ember miért indul el zarándokútra? Mi az, ami hiányzik? Mit keres? Tudtam pedig: mindenki életében van valaki vagy valami, amit elsirat. Ami az Úton elindítja.

Kovalcsik Katalin

- Mindaz, amit most felsorolt velem kapcsolatban, nem más, mint kölcsönkapott lehetőség. Ez pedig csak addig van birtokomban, amíg élni tudok vele. Az embernek mindig meg kell próbálnia megtisztítani a testét, a lelkét, a beszédét - ami számomra a ha-zugság elkerülését jelenti. Ez független gazdagságtól vagy szegénységtől. Én is ezért indulok el mindegyre. Az El Camino - Az út című regényemben leírom: Az úton, ha elszántak vagyunk, rátalálhatunk arra, ami minket valóban egyedivé és helyettesíthetetlenné tesz... A végéhez viszont, ami kezdet, csak szenvedéssel és küzdelemmel teli úton lehet megérkezni. Mert nem az út nehéz. A nehézség maga az út. A zarándokút mindig egyszerre jelent végcélt és kezdőállomást. Az utak ugyanis folytatódnak.

- Mit gondolt, amikor elindult, hogyan fogja megváltoztatni El Camino, vagy Tibet?

- Harminckét éve tartok húsvét előtt szigorú böjtöt. A böjt nagyon jó felkészülés a zarándokútra. Várni a feltámadás pillanatát, miközben negyvennapon keresztül a gondolkodás középpontjában Krisztus áll. A keresztúton eltörpül a nélkülözés, a szenvedés, amit ilyenkor az ember magára vállal. Öt hetet töltöttem Tibetben, időnként olyan veszélyes helyeken jártunk, ahová a fizikálisan és mentálisan felkészületlen zarándokok legnagyobb igyekezetük ellenére sem jutnak el. Én magam is láttam zarándokot meghalni útközben, bár azt tartják az ottaniak, ajándék az ilyen fajta halál. Az utazás során csodákat éltem át, mintha a nomádok sátrában gomolygó füst táncoló démonokat rajzolt volna. Vándoroltam ötezer méter fölötti magasságban, hóborította kietlen pusztaságban, porban, szélben, éjszakai hidegben és nappali forróságban, míg végül rátaláltam a valódi útra, ami választ adott kérdéseimre. Felkészülésem alatt természetesen sokat olvastam, a tibeti utam előtt két buddhista szerzetes készített fel, naponta meglátogattak, és néhány órát töltöttek velem. De ez csak a felkészülés egy része volt, mert a valódi felkészülés az, ha az ember tudatában van annak, hogy Krisztus előtte jár. Enékül én sem tudtam volna megtenni ezt az utat, mert olyan fizikai kihívást jelentett, aminek én egyedül semmiképpen nem tudtam volna megfelelni.

- Mit kapott? Hogy érzi, valóban megtalálta, amit keresett?

- Amit megtalálunk, az pontosan soha nem az, amit keresünk, hiszen az emberi gondolkodás túlságosan kevés ahhoz, hogy el tudja képzelni, amit kaphat. Természetesen vannak közös elképzeléseink, hogy mi állhat az út végén. Egy-egy útszakasz végén. Én a csendet találtam meg, ami visszavezetett önmagamhoz, és ez adott választ kérdéseimre. A csendnek egy olyan formájával találkoztam, amiből fakad az idő, amiből talán minden fakad. Megértettem, hogy a fényt az idő tartja tőlünk távol. Nincs nagyobb akadálya az isteni kegyelemnek, mint az idő. És nem csak az idő, hanem az ideiglenesség is. Nem csupán a dolgok mulandósága, de az érzelmeké is. Ezeket a pillanatokat átéltem, de nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni, és nem is biztos, hogy egyáltalán emberi szavakba lehet önteni, ami velem ott történt. De azt tudom, hogy bennem él, nagyon-nagyon mélyen.

- Ezek lennének azok a misztikus pillantok, amit már említett?

- Ez az út tele van misztikus pillanatokkal. Kísérőnk, Congka, a szerzetes vitt el a tarcseni remetéhez, akiről azt tartják, hogy megvilágosult. A remete mielőtt egyáltalán kapcsolatot teremtett volna velem, sokáig figyelt, nem szólalt meg, majd egyszer csak megmozdult. Intett, hogy közelebb léphetek, én pedig azt éreztem, hogy átvilágítja a lelkem. Megvizsgálja, milyen szándékkal érkeztem. Lehet, hogy ez is csak képzelődés, mindenesetre nem nyitotta ki a száját, mégis el tudott mondani nekem dolgokat. Megtaláltam például segítségével egy helyet huszonöt kilométerre a kiinduló ponttól közvetlenül a Halál Kapuja alatt. Ott volt egy kéznyom, mint kiderült Buddha kéznyoma, amit szerzetes kísérőm sem ismert. Biztosan tudom, hogy ő irányított. Ez a szerzetesek tudása, amit mi már nem ismerünk. Ami elhalt bennünk. Bár néha úgy érzem, közöttünk is élnek ilyen megvilágosult emberek, csak azáltal, hogy minden nap közöttünk vannak, nem figyelünk rájuk eléggé.

- Én is azt gondolom, sok mindent nem veszünk észre magunk körül, mert mindig a földi dolgokkal vagyunk elfoglalva.

- Sokat olvastam valaha a meditációról. Azt gondoltam, jó volna megtanulni elmélkedni, kiszakadni a mindennapokból, fölemelkedni. De nem tudtam soha cél nélkül elmélyedni önmagamba. Pöffeszkedőnek, magabiztosnak, önteltnek tűnhettem. Nagy kudrac volt megtapasztalni, hogy nem elég a legjobbnak lenni, mindent elvégezni, mindenkinél többet tudni. Megtanulni a megtanulhatatlant. Nem ez az egyetlen mérce. Hogy az elvégzett munka nem a hatékonyságról, a pénzről, a sikerről szól. Az alázat, a méltóság, a cselekedet értelme a fontos. Elvégezni, ami a feladatom. Ha nagy értéket teremtettem, az ugyanolyan jó, mint ami kevesebbet ér.

- Elmúlt végül a fájdalom, ami az útra vitte?

- Azt reméltem, meggyógyít a távolság. Rendbejön lelkem, ha messze eltávolodok múltamtól. Mert az ember nem bír el mindent. A fájdalomba beletörik. Nem tudtam elképzelni, hogy van nagyobb aláhullás, megsemmisülés az enyémnél. Azt éreztem, az emberi kín határtalan. Az élet maga a fájdalom. A születés, a munka, az elválás, az öregkor, a halál. Aztán felsejlett: a dolgokhoz való ragaszkodással keletkezik a fájdalom. Sóvárgással, kapzsisággal. Gyűlölet és elvakultság által. Aztán felsejlett még valami. Mi mindig a múltba révedünk, és az örök holnapról ábrándozunk. Fantomokkal hadakozunk, érzéseinket emlékeink és vá- gyaink ködképére cseréljük fel. És a pillanat úgy száll el, hogy észre sem veszük. Így válik siralomvölggyé életünk.

- Mit gondolt, amikor elindult, hogyan fogja megváltoztatni El Camino, vagy Tibet?

- Harminckét éve tartok húsvét előtt szigorú böjtöt. A böjt nagyon jó felkészülés a zarándokútra. Várni a feltámadás pillanatát, miközben negyvennapon keresztül a gondolkodás középpontjában Krisztus áll. A keresztúton eltörpül a nélkülözés, a szenvedés, amit ilyenkor az ember magára vállal. Öt hetet töltöttem Tibetben, időnként olyan veszélyes helyeken jártunk, ahová a fizikálisan és mentálisan felkészületlen zarándokok legnagyobb igyekezetük ellenére sem jutnak el. Én magam is láttam zarándokot meghalni útközben, bár azt tartják az ottaniak, ajándék az ilyen fajta halál. Az utazás során csodákat éltem át, mintha a nomádok sátrában gomolygó füst táncoló démonokat rajzolt volna. Vándoroltam ötezer méter fölötti magasságban, hóborította kietlen pusztaságban, porban, szélben, éjszakai hidegben és nappali forróságban, míg végül rátaláltam a valódi útra, ami választ adott kérdéseimre. Felkészülésem alatt természetesen sokat olvastam, a tibeti utam előtt két buddhista szerzetes készített fel, naponta meglátogattak, és néhány órát töltöttek velem. De ez csak a felkészülés egy része volt, mert a valódi felkészülés az, ha az ember tudatában van annak, hogy Krisztus előtte jár. Enékül én sem tudtam volna megtenni ezt az utat, mert olyan fizikai kihívást jelentett, aminek én egyedül semmiképpen nem tudtam volna megfelelni.

- Mit kapott? Hogy érzi, valóban megtalálta, amit keresett?

- Amit megtalálunk, az pontosan soha nem az, amit keresünk, hiszen az emberi gondolkodás túlságosan kevés ahhoz, hogy el tudja képzelni, amit kaphat. Természetesen vannak közös elképzeléseink, hogy mi állhat az út végén. Egy-egy útszakasz végén. Én a csendet találtam meg, ami visszavezetett önmagamhoz, és ez adott választ kérdéseimre. A csendnek egy olyan formájával találkoztam, amiből fakad az idő, amiből talán minden fakad. Megértettem, hogy a fényt az idő tartja tőlünk távol. Nincs nagyobb akadálya az isteni kegyelemnek, mint az idő. És nem csak az idő, hanem az ideiglenesség is. Nem csupán a dolgok mulandósága, de az érzelmeké is. Ezeket a pillanatokat átéltem, de nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni, és nem is biztos, hogy egyáltalán emberi szavakba lehet önteni, ami velem ott történt. De azt tudom, hogy bennem él, nagyon-nagyon mélyen.

- Ezek lennének azok a misztikus pillantok, amit már említett?

- Ez az út tele van misztikus pillanatokkal. Kísérőnk, Congka, a szerzetes vitt el a tarcseni remetéhez, akiről azt tartják, hogy megvilágosult. A remete mielőtt egyáltalán kapcsolatot teremtett volna velem, sokáig figyelt, nem szólalt meg, majd egyszer csak megmozdult. Intett, hogy közelebb léphetek, én pedig azt éreztem, hogy átvilágítja a lelkem. Megvizsgálja, milyen szándékkal érkeztem. Lehet, hogy ez is csak képzelődés, mindenesetre nem nyitotta ki a száját, mégis el tudott mondani nekem dolgokat. Megtaláltam például segítségével egy helyet huszonöt kilométerre a kiinduló ponttól közvetlenül a Halál Kapuja alatt. Ott volt egy kéznyom, mint kiderült Buddha kéznyoma, amit szerzetes kísérőm sem ismert. Biztosan tudom, hogy ő irányított. Ez a szerzetesek tudása, amit mi már nem ismerünk. Ami elhalt bennünk. Bár néha úgy érzem, közöttünk is élnek ilyen megvilágosult emberek, csak azáltal, hogy minden nap közöttünk vannak, nem figyelünk rájuk eléggé.

- Én is azt gondolom, sok mindent nem veszünk észre magunk körül, mert mindig a földi dolgokkal vagyunk elfoglalva.

- Sokat olvastam valaha a meditációról. Azt gondoltam, jó volna megtanulni elmélkedni, kiszakadni a mindennapokból, fölemelkedni. De nem tudtam soha cél nélkül elmélyedni önmagamba. Pöffeszkedőnek, magabiztosnak, önteltnek tűnhettem. Nagy kudrac volt megtapasztalni, hogy nem elég a legjobbnak lenni, mindent elvégezni, mindenkinél többet tudni. Megtanulni a megtanulhatatlant. Nem ez az egyetlen mérce. Hogy az elvégzett munka nem a hatékonyságról, a pénzről, a sikerről szól. Az alázat, a méltóság, a cselekedet értelme a fontos. Elvégezni, ami a feladatom. Ha nagy értéket teremtettem, az ugyanolyan jó, mint ami kevesebbet ér.

- Elmúlt végül a fájdalom, ami az útra vitte?

- Azt reméltem, meggyógyít a távolság. Rendbejön lelkem, ha messze eltávolodok múltamtól. Mert az ember nem bír el mindent. A fájdalomba beletörik. Nem tudtam elképzelni, hogy van nagyobb aláhullás, megsemmisülés az enyémnél. Azt éreztem, az emberi kín határtalan. Az élet maga a fájdalom. A születés, a munka, az elválás, az öregkor, a halál. Aztán felsejlett: a dolgokhoz való ragaszkodással keletkezik a fájdalom. Sóvárgással, kapzsisággal. Gyűlölet és elvakultság által. Aztán felsejlett még valami. Mi mindig a múltba révedünk, és az örök holnapról ábrándozunk. Fantomokkal hadakozunk, érzéseinket emlékeink és vá- gyaink ködképére cseréljük fel. És a pillanat úgy száll el, hogy észre sem veszük. Így válik siralomvölggyé életünk.

- Mit gondolt, amikor elindult, hogyan fogja megváltoztatni El Camino, vagy Tibet?

- Harminckét éve tartok húsvét előtt szigorú böjtöt. A böjt nagyon jó felkészülés a zarándokútra. Várni a feltámadás pillanatát, miközben negyvennapon keresztül a gondolkodás középpontjában Krisztus áll. A keresztúton eltörpül a nélkülözés, a szenvedés, amit ilyenkor az ember magára vállal. Öt hetet töltöttem Tibetben, időnként olyan veszélyes helyeken jártunk, ahová a fizikálisan és mentálisan felkészületlen zarándokok legnagyobb igyekezetük ellenére sem jutnak el. Én magam is láttam zarándokot meghalni útközben, bár azt tartják az ottaniak, ajándék az ilyen fajta halál. Az utazás során csodákat éltem át, mintha a nomádok sátrában gomolygó füst táncoló démonokat rajzolt volna. Vándoroltam ötezer méter fölötti magasságban, hóborította kietlen pusztaságban, porban, szélben, éjszakai hidegben és nappali forróságban, míg végül rátaláltam a valódi útra, ami választ adott kérdéseimre. Felkészülésem alatt természetesen sokat olvastam, a tibeti utam előtt két buddhista szerzetes készített fel, naponta meglátogattak, és néhány órát töltöttek velem. De ez csak a felkészülés egy része volt, mert a valódi felkészülés az, ha az ember tudatában van annak, hogy Krisztus előtte jár. Enékül én sem tudtam volna megtenni ezt az utat, mert olyan fizikai kihívást jelentett, aminek én egyedül semmiképpen nem tudtam volna megfelelni.

- Mit kapott? Hogy érzi, valóban megtalálta, amit keresett?

- Amit megtalálunk, az pontosan soha nem az, amit keresünk, hiszen az emberi gondolkodás túlságosan kevés ahhoz, hogy el tudja képzelni, amit kaphat. Természetesen vannak közös elképzeléseink, hogy mi állhat az út végén. Egy-egy útszakasz végén. Én a csendet találtam meg, ami visszavezetett önmagamhoz, és ez adott választ kérdéseimre. A csendnek egy olyan formájával találkoztam, amiből fakad az idő, amiből talán minden fakad. Megértettem, hogy a fényt az idő tartja tőlünk távol. Nincs nagyobb akadálya az isteni kegyelemnek, mint az idő. És nem csak az idő, hanem az ideiglenesség is. Nem csupán a dolgok mulandósága, de az érzelmeké is. Ezeket a pillanatokat átéltem, de nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni, és nem is biztos, hogy egyáltalán emberi szavakba lehet önteni, ami velem ott történt. De azt tudom, hogy bennem él, nagyon-nagyon mélyen.

- Ezek lennének azok a misztikus pillantok, amit már említett?

- Ez az út tele van misztikus pillanatokkal. Kísérőnk, Congka, a szerzetes vitt el a tarcseni remetéhez, akiről azt tartják, hogy megvilágosult. A remete mielőtt egyáltalán kapcsolatot teremtett volna velem, sokáig figyelt, nem szólalt meg, majd egyszer csak megmozdult. Intett, hogy közelebb léphetek, én pedig azt éreztem, hogy átvilágítja a lelkem. Megvizsgálja, milyen szándékkal érkeztem. Lehet, hogy ez is csak képzelődés, mindenesetre nem nyitotta ki a száját, mégis el tudott mondani nekem dolgokat. Megtaláltam például segítségével egy helyet huszonöt kilométerre a kiinduló ponttól közvetlenül a Halál Kapuja alatt. Ott volt egy kéznyom, mint kiderült Buddha kéznyoma, amit szerzetes kísérőm sem ismert. Biztosan tudom, hogy ő irányított. Ez a szerzetesek tudása, amit mi már nem ismerünk. Ami elhalt bennünk. Bár néha úgy érzem, közöttünk is élnek ilyen megvilágosult emberek, csak azáltal, hogy minden nap közöttünk vannak, nem figyelünk rájuk eléggé.

- Én is azt gondolom, sok mindent nem veszünk észre magunk körül, mert mindig a földi dolgokkal vagyunk elfoglalva.

- Sokat olvastam valaha a meditációról. Azt gondoltam, jó volna megtanulni elmélkedni, kiszakadni a mindennapokból, fölemelkedni. De nem tudtam soha cél nélkül elmélyedni önmagamba. Pöffeszkedőnek, magabiztosnak, önteltnek tűnhettem. Nagy kudrac volt megtapasztalni, hogy nem elég a legjobbnak lenni, mindent elvégezni, mindenkinél többet tudni. Megtanulni a megtanulhatatlant. Nem ez az egyetlen mérce. Hogy az elvégzett munka nem a hatékonyságról, a pénzről, a sikerről szól. Az alázat, a méltóság, a cselekedet értelme a fontos. Elvégezni, ami a feladatom. Ha nagy értéket teremtettem, az ugyanolyan jó, mint ami kevesebbet ér.

- Elmúlt végül a fájdalom, ami az útra vitte?

Ezek is érdekelhetik