Burcsa Győző: Nem akartam soha olyat csinálni, amivel nem értek egyet

Isten éltesse sokáig! Az elmúlt 70 évből ha egy pillanatot, vagy emléket kellene kiemelnie, mi az, ami először beugrik?
– Hirtelen egyet nem is tudok kiemelni, olyan sok jó dolog ért engem ebben a 70 évben. Ha többet kiemelhetnék, akkor nyilván vannak a sporthoz és a magánélethez köthető szép emlékek. A pályafutásomat nézve örökké emlékezetes maradt számomra az első NB I-es mérkőzésem, amikor a nevelőcsapatom, a Kaposvár színeiben az én két gólommal nyertünk. Aztán a győri érmek is fontos láncszemei a pályafutásomnak, valamint a Videotonnal az UEFA-kupa menetelés is. A mexikói válogatott mérkőzések is emlékezetesek maradnak számomra. A magánéletben a gyermekeim születése, a feleségem megismerése lesz örökké tartó emlék. Ahhoz, hogy az ember sikeres legyen, sok mindennek össze kell jönnie.

Ahogy említette is, szülővárosában, Kaposváron kezdte el a karrierjét. Majd 1976-tól Székesfehérvárra igazolt. Nehéz döntés volt otthagyni a Somogy megyeieket?
– Nem volt annyira nehéz, mert racionális ember vagyok, megvoltak a céljaim, és ezeket szem előtt tartva döntöttem mindig. Nyilván kötődöm Kaposvárhoz, de az élet annál bonyolultabb, minthogy az ember ha van lehetősége jobb és magasabb szinten játszani, akkor ne változtatna. Logikus döntésnek tartottam a Fehérvárra igazolásomat is.

1981-ig játszott első ízben a királyok városában, három negyedik helyet gyűjtött akkor a piros-kékekkel. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?
– Nagyon jó időszak volt, ősszel gyakorlatilag mindig az élen álltunk, aztán jött a tavasz, és mindig lejjebb csúsztunk. Remek játékosok alkották a keretet. Pár év után elkezdtem gondolkodni, hogy akkor lehet váltani kellene, hiszen tavasszal mindig lemaradtunk a dobogóról, én is öregszem és érmet szerettem volna gyűjteni.

Aztán Győrbe távozott, ahol aztán egy kiváló csapat épült fel, és megjöttek az érmek is. 
– Kicsit csúnyán hangozhat majd, de Győrben többet tettek a bajnoki aranyért, Fehérváron megszokták, hogy van egy jó csapat, azt finanszírozták, ahogy tudták, de nem volt benne semmi plusz ami a kiugró eredményeket hozta volna talán. Sok mindenen múlik a siker, kell hozzá egy ambiciózus edző és vezetők. Ha akartak eredményt, gyárigazgató odaállt a csapat mellé és igazoltak három erős játékost, minden posztra egyet. Előtte is jó bázisa volt az ETO-nak, ehhez kellettek olyan emberek, akik a szükséges pluszt még hozzá tudták adni.

A győri sikerek után visszavezetett az útja a Videotonhoz, ahol a legendás UEFA-kupa menetelésnek is a részese volt. Mi döntött a visszatérés mellett?
– Akkor úgy éreztem, hogy a Győr sok mindent kiadott már magából. Abban az időben külföldre csak 30 év felett lehetett igazolni, és nekem célom volt a légiós pályafutás. Ehhez a már említett 30. életév kellett, valamint megfelelő válogatott-fellépés. Ezen kívül kellett még az MLSZ és a klub engedélye is, szóval sok minden kellett hozzá. Ezeket a Videoton nekem megígérte, a Győr nem tudott ebben segíteni, így visszaigazoltam. Kovács Feri bácsi hívott, hogy jöjjek vissza, mindenben támogatni fognak, lesz egy jó csapatunk. Jól beilleszkedtem, de ugye sokakat már korábbról ismertem is.

Mi volt a menetelés legemlékezetesebb pillanata Ön számára?
– A Manchester United búcsúztatása, nekem az volt a csúcsmérkőzés abból a menetelésből. Aztán ott van a Zeljeznicar elleni találkozó is, a Real Madrid elleni döntő pedig hab a tortán volt számunkra. Tudtuk, hogy a spanyolok nálunk jóval erősebb csapat, de igyekeztünk ellenük is szép produkciót letenni a sok sérült ellenére.

Említette, hogy abban az időszakban a külföldi folytatás lehetősége lebegett a szeme előtt. Egy ilyen menetelés után mennyire gondolkozott el a fehérvári folytatás mellett?
– Erről nem volt szó, én azzal a céllal is igazoltam a Videotonhoz, hogy ők hozzájárulnak az év végi távozásomhoz. Abban az időben nem úgy volt, mint manapság, hogy már bocsánat a kifejezésért, de közepes focista is jól tud keresni. Régen alig volt különbség a keresetek között, a mai pénzekhez képest mi fillérekért játszottunk. Nyilván, ha lett volna olyan perspektíva itthon, hogy ne kelljen külföldre kimennem, akkor az ember elgondolkodott volna, de így nem volt min elgondolkodni.

Franciaországba igazolt ki, és néhány év után ott is hagyta abba a labdarúgást. Hogyan érezte magát ott?
– Nagyon jól. Megtapasztalhattam az igazi fociszellemet, hozzáállásban, egymás tiszteletét. A játékosok tiszteltek egymást, nem ment az acsarkodást, tisztább játék volt, más futballkultúra volt. Mielőtt kiigazoltam volna, előtte Franciaország lett az Európa-bajnok, tehát egy olyan bajnokságba kerültem, ahol Európa-bajnokok játszottak, teli voltak a csapatok európai sztárjátékosokkal. Motiváló volt ellenük pályára lépni. Minden mérkőzés fél kilenckor kezdődött este, nagyon jó hangulat volt, villanyfény mellett játszottunk. Edzőpályák biliárdasztal simaságúak voltak, 3-4 masszőr dolgozott a csapat mellett. Mi ehhez képest amatőr feltételrendszerben játszottunk idehaza.

Pályafutása alatt több nagyszerű edzővel is dolgozhatott, elég csak magyar szinten Verebes József, vagy Kovács Ferenc nevét megemlíteni. Kivel dolgozott együtt a legszívesebben, kitől „tanult” a legtöbbet?
– Minden edzőmnek köszönettel tartozom, sosem tartoztam az edzőfüggő játékosok közé. Szerencsére olyan edzőim voltak, akikre nem lehet panaszom, mindegyikre szívesen, szeretettel gondolok.

Volt-e olyan játékos, akivel igazán megtalálták a közös hangot a pályán, vagy akár azon kívül is?
– Ilyen mindig van. Alapvetően nekem nem kellett nagyon nagy barátság, hogy én jól érezzem magam. Például a Szabó Józsival nagyon jól megértettük egymást a pályán, ha összenéztünk, már tudtuk mit akar a másik. Mondtam neki szabadrúgásnál, hogy a szokásos, én becsavartam, ő pedig befejelte. Kevés ilyen játékos volt, ilyet csak olyannal lehet megcsinálni, akivel egy hullámhosszon vagy.

15 alkalommal viselhette a magyar válogatott mezét. Van-e Önben ezzel kapcsolatban hiányérzet, hiszen a magyar labdarúgás egyik legjobb középpályása volt. 
– Realista ember vagyok, ha ennyi adatott meg, akkor ennek kell örülni. Soha nem bosszankodtam. Nem vagyunk egyformák, valaki előnyt élvez, valaki tudja mit kell mondani, én mindig csak a dolgomat csináltam. Azért vagyok elégedett, mert legalább voltam válogatott, aztán ezt ki hogy értékelte, az egy másik dolog. Sosem azt kerestem, hogy mi miért nem jó, hanem azt, hogyan tudom jobbá tenni. Nem búslakodtam ez miatt.

Aktív pályafutása után néhány évig edzősködött, majd hosszú időre eltűnt a magyar labdarúgásból egészen a fehérvári sportigazgatói szerepvállalásig 2014-ben. Miért alakult így?
– Nem vagyok való ilyen szinten a labdarúgásban, én máshogy képzelek sok mindent. Van egy nagy előnyöm sokakkal szemben, nekem nem létkérdés, hogy edző, vagy sportigazgató legyek, élem az életem enélkül is. Nem akartam soha olyat csinálni, amivel nem értek egyet.

2014-ben a Videoton sportigazgatója lett.
– Igaz, korábban azt mondtam, nem akarok szerepet vállalni a futballban, de ez a feladat izgatott, Kovács Feri bácsi elég régóta győzködött már, hogy vállaljam el a sportigazgatói szerepet. Mondtam neki Feri bácsi annyi fiatal van, de erre ő azt felelte, hogy igen, de megbízható ember nagyon kevés. Másik oldalról is izgatott voltam, sportvezetőként mit tudok elérni. Aztán hamar rájöttem, hogy hosszú távon ahogy az edzőség is, nem nekem való, vannak olyan dolgok, amivel nem értek egyet. Nem fogok harcolni egész életemben azért, hogy amit én jónak látok, azt ne tudjam megvalósítani. Egy évet voltam sportigazgató, az alatt az idő alatt a Videoton bajnok lett. Anno mindenki nyilatkozatokat tett a döntéseim ellen, de ha tíz év távlatából megnézzük, az az agyoncsodált edző sehol nincs már. Ezt én akkor is mondtam, de el kellett telnie ennyi évnek, hogy belássák az emberek, igazam volt. Ilyen szempontból nem hiányzik a futball. Persze a televízión keresztül szeretem nézni a jó focit, a magyar bajnokságot is követem, a másodosztályt is.