Van még hova fejlődnie a válogatottnak

Nagy várakozásokkal, a végső győzelemre is esélyesként utazott ki női pólócsapatunk a világbajnokságra Japánban, ám már a csoportkör sem feltétlenül úgy alakult, ahogy arra előzetesen számítani lehetett. Bár három győzelem összejött a három találkozóból, a mutatott játék nem volt az igazi. Kanadát egy góllal verték meg a mieink, Japán ellen 21 gólt kapva 26-21-es siker született. Új-Zéland ellen hozta a csapat először a legsimábban a papírformát.

– Csoportkörben akadozott a játékunk, a védekezésünk nem volt túl acélos, Új-Zéland ellen volt talán először, hogy hátul összeálltunk. Tudtuk, hogy Kanada ellen dől el ki végez elsőnek a kvartettben, de azzal is tisztában voltunk, hogy nem lesz olyan könnyű találkozó, mint ami Montrealban volt. Talán ennyire nehézre mi sem számítottunk, de végül sikerült egy góllal nyernünk, ami a legfontosabb volt – kezdte értékelését lapunknak Garda Krisztina, a DFVE és a magyar válogatott alapembere. – Aztán a Japán meccs előtt tudtuk, hogy nem egy szokványos vízilabda-találkozó lesz, de erre azért nem számítottunk, egy kevesebb gólos kézilabda-mérkőzéshez tudnám hasonlítani. Ezt követően volt egy megbeszélés. Hogy mi hangzott el pontosan, arról nem szeretnék beszélni, de tudtuk, hogy a védekezésünkön változtatni kell, nagyon sok gólt kaptunk. Hozzáállásban, morállal nem volt baj, csak szerintem azok az idők hiányoztak, amikor éppen valakik sérültek voltak és együtt készülhetettek volna az utazók. Persze, ott volt a bő keret, így tudtunk gyakorolni, de így nem feltétlenül azok jöttek, akik akkor ott voltak. Nem álltunk még össze teljesen hátul, nem volt meg a szimbiózis. Nagy győzelmeket azonban csak úgy lehet szerintem elérni, ha rendben van a védekezés és arra lehet építeni a támadásokat. Új-Zéland ellen fontos volt, hogy összeszedettebb játékot mutassunk a negyeddöntő előtt. Ez többé-kevésbé működött, de aztán a spanyolok elleni mérkőzés mégsem úgy sikerült…

A negyeddöntőt nagy várokozásokkal várták a szurkolók, hiszen az elmúlt években nem nagyon sikerült megverni a spanyolokat, de mikor, ha nem egy világbajnokságon. A stáb és a játékosok is bizakodóak voltak, hiszen a találkozó előtti gyakorlásokon biztató volt a kép. Azonban már a találkozó elején megléptek a spanyolok és utol már nem sikerült érni őket, 12-9-re nyertek.

– Sok múlt azon, hogy már az elején elmentek két-három góllal, ez pedig hatalmas nyugodtságot adott nekik, így már könnyebb játszani. Mi nem nagyon foglalkoztunk az eredménnyel, de azért ettől függetlenül folyamatosan loholtunk utánuk, folyamatosan hátrányban voltunk. Az sem megengedhető, hogy tudjuk, kik a jó játékosok náluk, nyilván többen is vannak, de egy ilyen negyeddöntőn az egyikőjük öt gólt is lő, az nem elfogadható. Mert ha ötöt lő, a többi pedig kettőt, akkor máris már 13 gólt kaptunk. Azokban a helyzetekben, amikbe mi rontottunk, azokat ők rögtön kihasználták, mi többször túljátszottuk, vagy kapufára lőttük amikor megvolt a sansz a szorosabb eredményre.

Ezt követően már csak az ötödik hely megszerzése jelentette volna a maximumot, ezen az úton pedig a görögöket és az amerikaiakat kellett volna legyűrni. Előbbi sikerült, de az USA büntetőkkel végül behúzta a világbajnokság ötödik helyét. 

– Megviselt minket az elveszített negyeddöntő, nem azért utaztunk ki, hogy az ötödik helyért játszunk. Ez a két meccs pedig akár lehetett volna a legjobb négy között is, oda kellett mindenkink tennie magát száz százalékosan. A görög sem rossz csapat, jól blokkolnak, jó játékosaik vannak, úgy kellett játszanunk, mintha döntő lett volna. Az USA ellen már egészen jó volt a védekezés, jöttek a blokkok és a védések is, támadásban is mutattunk szép dolgokat. Későn állt kicsit össze az egész, ha ennek tudnánk az okát, akkor még ott is tudtunk volna változtatni. A védekezéssel voltak elsősorban gondjaink a tornán, támadás sem volt tökéletes, az emberelőny kihasználás sem volt az igazi, Kanada és Spanyolország ellen sem úgy működött a fórjátékunk.