Félt a labdától, így kezdett el kézilabdázni az igari Hlusek Enikő

A Fejér megye déli határán található, több településrészből álló, dombhátokon és völgyeken nyújtózkodik el Igar községe, ahol régi, még élő, kedves hagyományok is léteznek. Nem csalás, nem ámítás – hogy itt még az igari asszonyok kiülnek házuk elé, hogy megbeszéljék a település, no meg a világ ügyes-bajos dolgait. Nos, innen származik az a tinédzser lány, aki él-hal a kézilabdáért és ha kell csapatmezt vagy éppen spori-viseletet ölt magára. Megfordult játékosként Simontornyán, a Duna-Pent NKSE-nél, valamint a Dunaújvárosi AC-nél, ahol jelenleg is játszik. De vajon honnan jött ez a rajongás Hlusek Enikő számára?

– Kimondott sportoló nincs a családban, főleg nem kézilabda terén, de mindig is a legfontosabb dolgok közé sorolták a szüleim a testmozgást, a sportolás örömét. Az igazat megvallva, mivel féltem a labdától kiskoromban, ezért édesanyám rámparancsolt, hogy ez így nem mehet tovább! Menjek el kézilabdázni és vetkőzzem le az efajta démonjaimat, amit persze azóta is bán – nevet fel. Még a helyi általános iskolában ismerkedtem meg a kézilabdával, az akkori osztályfőnököm révén. Kezdetben örültem, hogy még több időt tölthetek a barátaimmal, hisz velük játszottam egy csapatban. Kipróbáltam magam több sportban is, de miért pont a kézilabda maradt meg? Nem tudom! Borzasztóan hiperaktív kisgyerek voltam, és a már említett félelem mellett ebben csapatsportban ki tudtam élni magam. De igazi választ nem tudok rá adni. Talán a Jóisten is erre teremtett! – nevet fel ismételten. – Gyerekfejjel egyszerűen izgalmasnak találtam a sok utazást. Természetesen az edzéseken, mérkőzéseken a kellő komolysággal dolgoztam, így belenőttem, de leginkább beleszerettem, a szenvedélyemmé vált – tette hozzá.

Ahogy az a beszélgetésünk során kiderült,  a középiskolai felvételijét is nagyban befolyásolta a sportág iránti szeretete, amely a mai napig meghatározó szerepet tölt be az életében. 

– Véleményem szerint ideális helyzet, amikor valaki abban dolgozhat, amit szeret. Az edzőihez még fiatal voltam, de mindenképpen több időt szerettem volna eltölteni a kézilabda közelében. Ezért 16 évesen sikeres játékvezetői vizsgát tettem, ezen felül pedig játszottam, amikor csak lehet.

Mint megtudtuk, három fronton is derekasan helytáll. A pályán játékosként, az oldalvonal mellett bíróként, no meg persze a nyári hónapokban strandkézilabdásként veti bele magát a homokba a gólszerzés érdekében. Ahogy ő fogalmazott, nincs szebb öröm a sportörömnél! 

– Ha valamit elkezdek, azt nem veszem félvállról, maximalista vagyok magammal szemben – mondta Enikő. – Rangsorolni nem szeretnék a bírói, a teremkézilabda és a strandkézilabda közül, mert mindegyik szegmensnek megvan a varázsa, a maga szépsége, lehetetlen őket összehasonlítani. Mindegyik sportágban meg kell tanulni nyerni, veszíteni, s küzdeni egyaránt, és érdekes mindezt belülről és kívülről is átélni! Játékvezetőként próbálok arra törekedni, hogy szabályok szerint, megfelelően döntsek. Ezt elősegíti, hogy az elméleti és fizikális követelmények folyamatos készülést igényelnek. Példaképem az edzőm, aki maga is bíráskodik, illetve a francia Bonaventura ikrek, Charlotte és Julie bírópáros. Ők vezettek már döntőt olimpián, világbajnokságon, Európa-bajnokságon és a Bajnokok Ligájában is. Bár gyakran kérdezik az ismerőseim, hogy volt-e olyan, hogy a pályán elkérték a számomat? Erre nem a válasz, hiszen legfőképpen utánpótlás korosztályban bíráskodom – mondta mosolyogva.

Beszélgetésünk végén hozzátette azt is, hogy a bakancslistáján szerepel egy olyan szintű mérkőzés, mint az Audi Győri Eto – Fradi meccs levezénylése, bár tudja, hogy addig még hosszú, rögös út áll előtte, de ő azon lesz, hogy ebbéli álmát is megvalósítsa a jövőben. Addig is elvan a maga közegében, kedvenc korosztályának az U11-et tartja.