Sowunmi Thomas jó kluboknál szerepelt, csak mindig rosszkor

Két évtizede Fehérváron él, innen indul az ország különböző pontjára. Az utóbbi időszakban menedzserként tevékenykedik, egy ciprusi–magyar iroda munkatársa. Hétvégenként három bajnokit biztosan megtekint a helyszínen, de általában négyet. Pénteken este egyet, szombaton jobbára kettőt, vasárnap megint egyet.

– Másfél éve dolgozom nagyobb lendülettel menedzserként, az utolsó ügynököm, a ciprusi Panikos Makedonas keresett meg, szeretné, ha csatlakoznék hozzá. Itt végzett a Testnevelési Egyetemen, magyar lányt vett feleségül, két évtizede alapította menedzserirodáját. Az ő közreműködésével kerültem ki 2011 elején Ciprusra, az APOP csapatához, a folytatásban is kapcsolatban maradtunk. Miután befejeztem a focit, edzősködni kezdtem, Ajkán pályaedző voltam, dolgoztam a Vidi utánpótlásában, később Balatonfüreden játékos-edző voltam az NB III-ban, valamint a Vasasnál klubmenedzser.

Ez sok volt egyszerre, az északi partiaktól néhány forduló után távozott, 42 évesen kényszerből még pályára lépett három bajnokin és egy kupameccsen, az eredmények elmaradtak, valamint roppantul zavarta, hogy jobban akart nyerni a meccseken, mint a magukat tehetségesnek gondoló fiatalok. Az NB II-es Vasasnál fejezte be a munkát, összesen két évet töltött a piros-kékeknél.

– Mindkét munka teljes embert kívánt, a Füreddel második nekifutásra jutottunk fel az NB III-ba, az első évben a szintén korábbi válogatott futballista, Pető Tamás vezette Veszprém lépett feljebb. Füreden az NB III-ban már öt edzés volt, hét végén a meccs. Az élvonalba jutó Vasasnál is akad dolga a klubmenedzsernek.

– Ciprusi társam, az irodát alapító Panikos beszél magyarul, de a mi nyelvünket egy görög anyanyelvű ember számára nem könnyű elsajátítani, kérte a segítségemet a magyar futballistákkal való kapcsolattartásban, valamint a külföldi transzfereknél is tudok segíteni angolul. A füredi távozásom után kezdtem besegíteni, aztán egyre több munkám lett, van feladatom most is. A gyerekkoromban Nigériában használt yoruba nyelvvel most nem kell bíbelődnöm.

Azt mondja, amikor ő futballozott, sokkal kisebb volt a mozgásterük a játékosoknak. A Bosman-szabály hozta a változást, a belga labdarúgó beperelte a klubját, mert lejárt a szerződése, az egyesülete túl sok pénzt kért érte, annyit, amennyit egyetlen más egyesület sem akart kifizetni. Nem tudott futballozni, nem tudta végezni a munkáját.

– Így utólag érdekes időszak volt, a labdarúgó hiába egyezett meg egy másik klubbal, ha korábbi munkáltatója eltúlozta a vételárat, hoppon maradt. Ma már egyszerűbb a dolog, nagyobb a mozgástér. Lejárt megállapodást követően mindenki oda megy, ahova akar. Illetve ahova hívják. Én a Dunaferr NB II-es csapatában fociztam tinédzserként, a görög Olimbiakósz Pireósz jelentkezett értem, középiskolásként tanulmányi szerződést kötöttem volna a görögökkel, később a portugál Boavistával is. Azonban az újvárosi klub vezetői annyit kértek értem, mint az 50-szeres válogatott Telek Andrásért, a Fradi középhátvédjéért. Mindkét klub elállt a szerződéstől. Én pedig mentem a Vasasba, először kölcsönben, aztán végleg megvettek. Ma már könnyebb, illetve könnyebb volt mondjuk Angliába szerződni. Amíg a szigetországiak az EU tagjai voltak, a brexit előtt a magyar tehetségek gond nélkül folytathatták ott. Annak idején nagyon nehéz dolgunk volt, ugyanis csak úgy futballozhattunk a briteknél, ha megfelelő számú válogatottmérkőzésen szerepeltünk, különben nem kaphattunk játékengedélyt. Volt olyan válogatott-társam, aki nem érte el a megfelelő számot a nemzeti együttesben, ezért távoznia kellett Skóciából. Én sem töltöttem sok időt, mindössze fél évet. Sikeres időszak volt, játszottam több bajnokin, a skót kupában gólt is lőttem, a kupát megnyertük, ami hatalmas siker volt, a Hibernians 25 évvel korábban ért el ekkora sikert. A fináléban nem léphettem pályára, mert a menedzserem lerúgott edzésen. A fiatal kapus, a Debrecen jelenlegi hálóőre, a nálam jóval fiatalabb Gróf Dávid volt a menedzserem, ő ajánlott ki a klubhoz. Ez persze poén, de az akkor tizenéves kapus sokat segített, ő jelezte 2007-ben az egyesület vezetőinek, ismer egy olyan magyar csatárt, aki megoldhatja a problémát a csatársorban.

Sowunmi azt mondja, a jelenben egy menedzser jól megélhet a futballisták kiközvetítésével. Leginkább az, aki hosszú távon gondolkodik, nem hirtelen akar sok pénzt keresni.

– Szabadság nincs, ha vége az adott szezonnak, akkor indul az igazi munka, a csapatok megkezdik az igazolásokat a következő idényre. Persze év közben is történnek változások, például az ukrajnai háború is borította a viszonyokat, a bajnokságuk megállt, nem folytatják a küzdelmeket. A nemzetközi szövetség döntése értelmében az oroszoknál a külföldiek szerződést bonthattak és távozhattak. Úgy gondolom, lelkiismeretes vagyok, rengeteg sok rossz példa van előttem, tudom, mit kell másként csinálni. Nagyon sok menedzser eladja a játékost, aztán magára hagyja, én nem szeretnék ilyen lenni. Nekem is volt olyan ügynököm, aki egyáltalán nem foglalkozott velem, mindent nekem kellett intéznem.

Amikor azt kérdezem, itthon melyik volt pályafutása legjobb időszaka, azt mondja, mindenütt jól érezte magát, ami alighanem annak köszönhető, hogy mindig alkalmazkodott a körülményekhez.

– A Fradiban három évet töltöttem, kétszer nyertünk kupát, egyszer bajnoki címet. Azonban megélni alig lehetett az akkori jövedelemből, bár a gárda sikeres volt, a zöld-fehérek nagyon sok problémával küzdöttek. Onnan igazoltam a cseh élvonalba, a Slovacko csapatához, amelyet fel kellett jelentenem, mert meghamisították a szerződésemet, egy évet írtam alá, de az UEFA-hoz kétéves megállapodást küldtek, nem az én aláírásommal. Ez­után kerültem a Hibernianshoz. Azt szoktam mondani, jó kluboknál fociztam, csak rosszkor. A nevelőegyesületemhez, a Dunaferrhez is rossz időpontban kerültem vissza. A későbbi szövetségi kapitány, Egervári Sándor és segítője, Kenyeres Imre érkezett a klubhoz, jelezték, számítanak rám, azonban én két órával korábban hosszabbítottam a Vasassal. A szezon végén a remeklő acélvárosiak hatalmas előnnyel bajnokok lettek, a nemzetközi porondon is jól teljesítettek, nem sok hiányzott, hogy a Bajnokok Ligája csoportkörébe kerüljenek. Amikor lejárt a szerződésem Angyalföldön, 2001 nyarán hazatértem, de akkor már viharfelhők tornyosultak, nem léptünk dobogóra, a negyedik helyen végeztünk. Amikor az acélvárosba szerződtem, hívott a Zalaegerszeg is, de Újvárost választottam, úgy gondoltam, hazatértem, innen már nem is megyek sehova. Egy évvel később, 2002 nyarán Egerváriék korábbi állomáshelyükre, a Hungária körútra szerződtek, a korábban arany-, majd ezüst­érmes keret tagjai is távoztak, én fél évet még maradtam Újvárosban. Azonban folyamatosan, egyre több pénzzel tartoztak, a Ferencvároshoz igazoltam, nem sokkal később jött utánam Zováth János, Kiss György és Rósa Henrik. Akkor fúrták meg az újvárosi klub­elnököt, Szabó Józsefet, ami szerintem nagy hiba volt, ha marad, talán nem következik be a csőd. Amúgy alig hihető, hogy 1999-ben mindössze két órán múlt, hogy később hatalmas sikereket érjek el az anyaegyesületemmel. Azóta mások a viszonyok a hazai fociban, ma már elképzelhetetlen, hogy egy élvonalbeli klubnál nem jön a fizetés. A Fradiban előfordult, hogy a későbbi válogatott játékosnak nem volt mit ennie. A hónap utolsó hetében elfogyott a pénze, gyermeke született, a nejével alig ettek, hogy a kicsinek jusson. Lipcsei Péter csapatkapitány fogta össze a brigádot, összedobtuk a pénzt, amiből a társunk családjának kaját, a kicsinek ruhákat is vásároltunk. Ma már ilyen viszonyok elképzelhetetlenek a hazai profi fociban.

Sowunmi gyerekkora kerül szóba, Nigériában született, az akkori fővárosban, az Atlanti-óceán partján fekvő Lagosban. Ma már az ország közepén található – az ország vezetője szerint emiatt jobban védhető – Abuja az első számú városa Afrika legnépesebb, 200 milliós országának.

– Tizenegy évesen kerültem Magyarországra, 1989-ben, én vagyok a legidősebb gyerek, az öcsém és a húgom szintén Magyarországon él. Előbbi Budapesten, utóbbi Cegléden, anyukám Dunaújvárosban, apu momentán Angliában dolgozik, egy pláza menedzsere. Öcsém az NB II.-ig vitte itthon, szerintem ügyesebb volt nálam, de túl sokat volt sérült. Még futballozik, valamint kézilabdaedzőként dolgozik. Anyukám Újvárosban született, anno apuval egy Fejér megyei eszperantókonferencián ismerkedtek meg, Nigériába költöztek. Édesapám orvosi műszerész, Bécsben kapott munkát, apu az osztrákoknál dolgozott, anyuval mi hazatértünk Újvárosba. Röplabdázni kezdtem, nem is ment rosszul, az unokabátyám ezt a sportot űzte. Mégis a focit választottam, iskolák közötti bajnokin láttak futballozni, ügyesnek találtak, hívtak a Dunaferrhez. Ha maradunk Nigériában, szerintem nem lettem volna labdarúgó, Lagosban a tanulást választom. Mondjuk Magyarországon sem az élsport volt a cél, de mivel ügyesnek bizonyultam két sportágban is, másként alakult az életem. A Dunaferrben 16 évesen mutatkoztam be, Tajti József volt az edző, akkoriban Újvárosban kötelező érvényűnek számított, hogy a felnőttben szerepeltetni kell a saját nevelésű fiatalokat. Szombaton játszottam az ifiknél, vasárnap a felnőttben. Volt olyan szezon az ifiben, amikor 51 gólt szereztem, be is hívtak az utánpótlás-válogatottba. Később az NB I-ben is nagyon jól kezdtem, a Vasasban 9 meccsen 7 gólt lőttem.

A csatár előzőleg szülővárosában, Lagosban csak az utcán focizott pályatársaival, nagyon sok tehetséges fiú volt a 15 milliós nagyvárosban.

– Későbbi világsztárokkal rúgtuk a labdát, 7-8 éves voltam, jóval fiatalabb a társaimnál, általában engem állítottak a kapuba. A barátom unokatestvére volt a nálam hat esztendővel idősebb Daniel Amokachi, az 1994-es amerikai vb egyik legnagyobb sztárja. Jay-Jay Okocha is gyakran beszállt, ő még többre vitte, elképesztő karriert futott be Európában. A portugál válogatott elleni meccsen Figóval többször találkoztam a gyepszőnyegen, de más, ismert futballisták ellen is pályára léphettem. Itthon nagy élményt jelentett, hogy együtt szerepelhettem Illés Bélával, Halmai Gáborral, Gera Zoltánnal, Váczi Zoltánnal és Gala­schek Péterrel. Utóbbi kettő nem futott be európai karriert, mégis elképesztő tudású játékosok voltak. A nemzeti együttesben Dárdai Pál a szobatársam volt, együtt fociztam Király Gáborral, Szélesi Zoltánnal, Torghelle Sanyival. Szoktuk mondani viccesen, mi voltunk a már nem, még nem korosztály. Történelmet írtam itthon, én voltam a válogatott első színes bőrű játékosa. Nigériában a feketék között fehér voltam, Magyarországon a fehérek között fekete. Az utóbbi harminc évben kétszer voltam a szülővárosomban családlátogatáson.