Nincs karácsony sport nélkül

Az utolsó csomagok is betárazva, „A” fával bíbelődöm. Már csak egy éjszaka, s itt a karácsony. Egy csengettyűt keresek a fiókban, azt a régit, picinyt, aranyszínűt. Közben gondolataim elkalandoznak, mi kerüljön majd a szent ünnepet követő első szám sportoldalaira. Sport nélkül a karácsony sem az igazi, számba is veszem: játszik a Volán, a titánok is jégre koriznak, a kosarasok bajnokira készülnek, s azon tűnődöm, milyen szerencsések vagyunk, hiszen eközben a retkes vírus miatt Skóciában halasztanák az ünnepekre tervezett futballbajnokikat, s veszélybe kerülhetnek a Premier League meccsei is.

A fiókban kutakodás közepette akkor akadt kezembe egy fotó, mikor magamban épp a Manchester United Newcastle elleni hétfői csatáján morfondíroztam. A Unitedet 1985 márciusa óta figyelem picit jobban, mint a többi angol csapatot, mégiscsak ők játszottak azzal a Videotonnal, mely gárda mezét viseltem – a kép tanúsága szerint is – 1984 karácsonyán. Akkoriban még túl sok elképzelésem nem volt a karácsony és a sport kapcsolatáról. De az a szenteste bélyeget nyomott egy néhány hónapja tartó, de örök életre szóló szerelemre. A Videoton SC UEFA-kupás menetelése persze engem is magával ragadott, mint megannyi fehérvári, battyáni, polgárdi, agárdi, abai vagy még ki tudja, hol cseperedő kissrácot. A sport, a futball nyolcévesen meghatározó része lett az életemnek, a Vidit pedig örökre szívembe zártam. Nem tudom, szüleim – club ­store-ok, sportboltok hiányában – a Skálában vagy a diszkontban vásárolhatták, vagy mely ruhakészítő vállalat üzeméből szerezték azt a piros, Videoton feliratú pólót, de abban biztos vagyok, az 1984-es karácsony legszebb ajándéka volt. Hátamon a 4-es virított, Disztl László mezszáma, de soha nem lett belőlem védő. Sőt, csatár vagy kapus sem. Nem fociztam bajnokságban – kivéve a városi kispályás harmadosztályt –, de onnantól átéltem a foci minden harcos, gyönyörködtető, mélybe taszító, csalódott, mindig megújuló pillanatát. Jó volt látni, érezni a legendák alázatos munkával elért, Európa-hírű sikereit, élmény volt a lelátóról tapsolni Sallói játékának, vagy ámulni Kuntics mesternégyesén a Vác ellen. Bosszúsak voltunk, mikor kiestünk, és sokadmagammal büszkék voltunk, mikor veretlenül jutott vissza a Vidi az élvonalba. Izgultunk a Megyeri úton, hogy a dózsások ne szúrják ki a Trabantunk rendszámtartóján, hogy Fehérvárról érkeztünk, s miközben az Albacomp, valamint az Alba Volán mérkőzésein is ujjongva tomboltunk, reménykedtünk, hogy a pénzügyi válságban ne morzsolódjon porrá a klub. Diadaltól bódultan ünnepeltük a kupagyőztes Vidit, s egyre duzzadó mellel nézhettünk körbe e hazában a piros-kékek első bajnoki címénél. Nem mellesleg ekkor, 2011-ben kaptam új Vidi-mezt.

Az újabb bajnoki aranyaknál is ökölbe rándultak ujjaim, s csodás kaland volt személyesen megélni az Európa-liga-csoportkör izgatott miliőjét. Ha idén nem is volt mit ünnepelni a Vidivel, a foci örök, s ahogy a közhely is tartja: reménykedni mindig lehet.

Várakozással telt az utolsó este. A csengettyű ugyan nem lett meg, de a dolgok maradtak helyükön, a sport fontos része az ember életének generációról generációra. A lakásba toppanó atléta nagyfiam a minap elnyert serlegével, a focista kissrácom pedig szeretett Vidi-mezében, labdával a kezében érkezett.