Érzelmi hullámvasút, avagy amikor megdobban a szív

Értékelést kellene írni, no és valamelyest összefoglalni, mindazt ami eddig történt a labdarúgó-Európa-bajnokságon. Objektíven, tényszerűen.

Nem könnyű a helyzet.

Mert miközben az ember várja, hogy itthon, a magyar nemzeti csapatnak szurkolva élhesse át az Eb légkörét, nem múlik a kép: egy piros mezes futballista tehetetlenül összeesik a pályán.

Ahogy a játékosok alkotta gyűrű mögött felsejlik, Christian Eriksen szívét arra próbálják meg rávenni, hogy újra dobogjon, miközben a remek dán labdarúgó felesége sír a pálya szélén.

A labdarúgás az érzelmek széles palettáját képes felvonultatni, de ilyesmire senki sem vágyik. Egy világ fürkészte élő egyenes adásban lélegzetvisszafojtva, ahogy küzdenek egy ember életéért. És mekkora megkönnyebbülést okozott a fénykép, amelyről egyértelműen kiderült, hogy él!

Érzelmi hullámvasút! A sokkból felocsúdva, a drámát, a szerencsés kiementelű tragédiát fel-feldolgozva az ember próbál visszatérni abba a lelkületbe, amely az eljövendő történelmi mérkőzésekhez fűződik. És nem tud, nem is akar objektív lenni! Mert megdobban a szíve, ha arra gondol, milyen volt, amikor leállt a budapesti Nagykörút! Nem a kerékpársávok okozták, hanem az, amire még nagyobb szükség van: az összetartozás, a közösségben megélt öröm. Utóbbi szükségességében tán mindenki egyetért!

Akarva-akaratlanul eszembe jut 2016, az euforikus franciaországi Európa-bajnokság.

A fővárosi szurkolói zónában átélt, osztrákok elleni győzelem, ami után ismeretlenek borultak össze, és még a dunai hajók is tülköltek, nemhogy az autósok! Az Izland elleni mérkőzés, amelyre ötödmagammal indultam útnak a meccs előtti késő délutánon, hogy aztán a csillagok alatt egy nagy magyar konvojt alkossunk ezrekkel a sztrádákon. Nem volt olyan benzinkút, ahol ne honfitársak nyújtóztatták volna elgémberedett tagjaikat. Ha csak belegondolok, még mindig sajog a hátam a jószerével utolsó szabad marseille-i szállodaszoba franciaágyától, amelyen keresztben aludtunk – öten. Megérte, mert a borsódzás meggyógyította! Tízezrek ütemes tapsa, amely visszhangzott útközben a Stade Vélodrome felé. Az öröm netovábbja, amikor elszabadultak az érzelmek az egyenlítő gólunk után. Hogy visszhangzott az utca itthon is, amikor hármat vágtunk a portugáloknak!

Háromféle aspektusból is átélhettem az öt évvel ezelőtti eufóriát, és mindez most testközelbe kerül (pedig volt idő, amikor úgy tűnt a „védőtávolság” megvétózza).

A Puskás Arénában kedden Portugália legjobbjai ellen játszanak fiaink, szombaton pedig Franciaország válogatottjával mérkőznek meg Nemanja Nikolicsék. Pazar dózis! Remek felhozatal! Egy (részben) hazai rendezésű esemény a sport esszenciája!

Kicsit elszomorodik az ember, amikor azt tapasztalja, hogy olykor akadnak, akik szeretnék elrontani a sportünnepet, és már a „letérdelés vagy nem letérdelés” tárgykörében igyekeznek bontani a sorokat. Persze örömteli, hogy van, aki időközben megszerette a focit, pedig az olimpiát elüldözte.

De nagyon-nagyon nem ez a lényeg!!! Hanem, hogy egyszerre dobbanjon! Hogy dobogjon a szív!