A szívének egy darabja a Vértesben maradt

Játékosként nemzetközi szinten is jegyzett labdarúgónak számított, félszázszor szerepelt a válogatottban, nyolc gólt lőtt, játszott az eddig utolsó világbajnoki fellépésünkön, a mexikói tornán, 1986-ban. Bizonyított a francia és a belga élvonalban, nem is rossz csapatokban, pályafutása végeztével edzősködni kezdett, valamint hosszú időn át dolgozott tévés szakkommentátorként. Közel fél évtizeden át dirigálta a Csákvár gárdáját, fél évet töltött Felcsúton, majd négy esztendőn át dolgozott Budaörsön. Szeptember óta a Paks együttesét irányítja az élvonalban. Kiesőjelöltből faragott élcsapatot, jelenleg is az a céljuk, hogy ott legyenek a dobogósok nyomában.

Minden jel arra mutat, telitalálat volt az atomvárosi szerződése.

– Jól alakultak a dolgok. Négy forduló ment el a bajnokságból, a csapat a Vidi ellen 1-1-es döntetlennel, valamint három vereséggel állt a tabella utolsó helyén. Nem terveztem a váltást, Budaörsön remekül éreztem magam. Még akkor is, ha a stadion évek alatt sem készült el, nagyon jó volt a közösség, a társaság, a vezetők hagytak dolgozni, kiváló volt a közeg, ahol mindenki csak segített. Ez kárpótolt azért, mert nem volt otthonunk, Tatabányán voltunk kénytelenek játszani. Nem gondoltam a távozásra.

Azonban jött a paksi ajánlat.

– Haraszti Zsolt ügyvezető keresett, évekkel ezelőtt már beszéltünk, akkor Csákváron edzősködtem, nemet mondtam az élvonalbeli lehetőségre. Most viszont egymás kezébe csaptunk, fontos volt, hogy a kisebbik fiam, István itt futballozik, valamint a nagyobbik, Gyuri is edzősködik, A licences papírral rendelkezik, Budaörsön már ott volt mellettem, négy éven át. Arra gondoltam, remek lehetőség, hogy a két fiammal együtt dolgozhatok, ráadásul az NB I-ben. A tolnai csapat mindig szimpatikus volt, a koncepció példamutató, csak magyar futballistákat alkalmaznak, az állományt ismertem, tudtam, hova írok alá. A klubmodell üdvözlendő, ugyanis nagyon sok helyen alkalmaznak sok külföldit, akik szerintem nem jobbak a magyaroknál. Persze, a Fradiban, a Fehérvárban akadnak remek légiósok, meg még egy-két helyen, amúgy nem érzem a külföldieket klasszisoknak.

Az ügyvezető a szerződtetése előtt nyilván leinformálta a fiát, milyen edzőnek tartja az édesapját.

– Beszéltek, de Haraszti nem ez alapján döntött. Neki szilárd elképzelése volt arról, milyen edzőt szeretne a kispadra ültetni. Attól nem féltem, hogy a csapat utolsó, tudtam, minimum a középmezőnyre képes a gárda, erős az állomány. Győzelmekkel indultunk, felmentünk a tabella 3. helyére, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Az számít, hogy az adott időszakban mennyi pontod van, a helyezés majd a legvégén lesz érdekes. Gyorsan változnak a dolgok, ha nyersz, 3. vagy, ha kikapsz, azonnal visszacsúszol a 6. pozícióba, mindennek csak a záráskor van jelentősége.

Több, mint másfél évtized után tért vissza a legmagasabb osztályba. Nem is volt közben ajánlata?

– De igen, néhány klub keresett, de nem éreztem, hogy az NB I-ben kellene dolgoznom. 2004-ben kerültem Kispestre, az olasz Piero Pini és Kiss Zsolt volt a tulajdonos, a brigád az utolsó helyen állt, félévkor felmentünk a 8. helyre a 16 csapatos mezőnyben, álltunk a kupában, a főnökség karácsonykor közölte, felbontják a szerződésemet, mert semmiben nem értek egyet az olasz úriemberrel. Mondtam, semmi gond, elválunk, a télen távoztam. A talján tulaj ötlete az volt, hogy elviszi a csapatot Szegedre, vagy Dunaújvárosba, költözünk, mert ott az önkormányzat biztosan segít. Közöltem, amíg én vagyok a Budapesti Honvéd edzője, ez a csapat nem megy el Kispestről. Az utánpótlásban dolgoztam a III. Kerületben, közben tévéztem, a két dolog megfért egymás mellett, a nekem munkát adó csatorna közvetítette az élvonalbeli meccseket, nyugodtan véleményt alkothattam, hiszen nem voltam érintett edzőként az NB I-ben.

Tíz éve megkeresték a ba­jaiak.

– Ott születtem, tehát hazatértem, a harmadik vonal küzdelmeit megnyertük, valamint nagyon jól szerepeltünk egy osztállyal feljebb is, a 4. helyen tanyáztunk. Azonban a klub tönkrement, én pedig Csákvárra szerződtem, szintén a második vonalba, 2012 nyarán. A tulajdonossal, Nagy Sándorral gyorsan megegyeztem, kiválóan éreztem magam, négy évet töltöttem náluk, majd fél év következett Felcsúton, aztán jött a budaörsi lehetőség. Életem egyik legszebb időszaka volt a csákvári pár évem, családias, remek klubban dolgozhattam, később is ott éltem, Felcsútra és Budaörsre is a Vértesből jártam, imádtam és imádom most is a települést. Paksra már nem onnan utazom, a városban lakom, de mondhatom, a szívem egy darabja a Vértesben maradt. A pandémia miatt Csákváron sajnos nincsenek rendezvények, korábban rendszeresen tartottak összejöveteleket, Nagy Sándor mindig meghívott és én mentem is. Sok barátot szereztem ott, de igaz ez a Váli-völgyre, Felcsútra, valamint Fehérvárra és Mórra is. Csákváron olyan volt a hangulat, mint Budaörsön, mindenben támogattak, hagytak dolgozni. Én mindig csak egyetlen dolgok kérek a vezetőktől, a klub anyagilag legyen rendben, a szakmát pedig bízzák rám, én azt megoldom. Ahol ez megvalósul, eredményesen tudok tevékenykedni. Mindig azt mondtam, ha valaki finanszírozza a csapatot, az nagyon fontos, de a futball tekintetében nem biztos, hogy okosabb, mint én. Ha az, nem baj, de erre nem nagyon akadt még példa.

Az élvonaltól 16 éve búcsúzott, a tévétől két esztendeje. Miért?

– Úgy gondoltam, elég volt. Korábban nagyon szerettem a képernyőt, remek társaságban voltam közel tíz évig, Nyilasi Tiborral, Várhidi Péterrel, Puhl Sándorral, Hegyi Ivánnal, azonban jöttek a bloggerek, velük már nem volt kedvem vitatkozni. Nem tartottam hitelesnek, hogy velük osszam meg a véleményemet, ugyanis ők statisztikák alapján beszélnek a fociról, azonban a játékról fogalmuk sincs. Néha mondanak jó dolgokat, mégsem érzem az egészet szak­mai­nak, az beszél a szögletek és a párharcok számáról, aki nem látja az egész játék összefüggéseit.

Mivel jelenleg az NB I-ben dolgozik, nyilván fel sem merül a tévés visszatérés.

– Valóban nem. Egy komoly, jól szervezett, mégis családias klubnál dolgozok fél éve az élvonalban, kiválóan érzem itt magam. Tudtam, hova érkezem, de mondhatom, egy kicsit jobbat kaptam, mint amire számítottam. Mégpedig abban, hogy itt nem kellett azon dolgoznunk, hogy beilleszkedjünk a fiaimmal, azonnal úgy éreztük magunkat, mint akik hazatértek. Nagyon egyszerűen zajlott minden. Haraszti munkáját mindig tiszteltem, ő hozzáértő sportvezető, aki az anyagi lehetőségekhez mérten a legtöbbet hozza ki a keretből. Itt mindig voltak remek játékosok, akikre rá lehetett bízni a csapatot. Ezért nem volt bennem félelem, amikor aláírtam a tabella utolsó helyezettjéhez. A fociban egy dolgot nem szabad, mégpedig félni. Aki ezt teszi, gyorsan megbukik. Én mindig a támadó futball híve voltam, nem lesz másként ezentúl sem.

Amikor a kétezres évek derekán távozott, 16-os volt a mezőny, immár a 12 csapatos bajnokságba tért vissza. Sokat változott ezen időszak alatt a futballunk?

– Végig képben voltam. Az elmúlt években jobb lett a labdarúgás, de nem a létszámcsökkentésnek köszönhetően. A 12 csapatos bajnoksággal nem lenne bajom, izgalmas minden szezon, de ahol 33 meccset vívnak a csapatok, ott versenyegyenlőségről nem beszélhetünk, mert nem mindenki lép pályára ugyanannyiszor otthon, mint idegenben. Tehát a versenykiírás nem jó. Az elit bajnokságokban mindenütt 38 derbit vívnak, ezt el lehetne érni nálunk is. Lehetne variálni a mérkőzések számát, adott meccsszám után rájátszást bevezetni, ahol a felsőház és az alsóház tagjai külön találkoznak. A mostani lebonyolítás nem szerencsés. A Magyar Kupa jó, de nem számít igazi terhelésnek, az NB I-et kellene jobbá tenni. A foci amúgy élvezetesebb, mert egyre több csapat vállalja fel a nyílt játékot, jobb iramúak a meccsek, valamint rengeteget számít, hogy immár jó infrastruktúra van mindenütt. Az MLSZ-t a lebonyolítási rendszer miatt nem tudom dicsérni, amúgy viszont a magyar futball minden szereplője köszönhet a szövetségnek. Az elmúlt száz év legjobb lehetőségeit biztosítják, minden klub előrelépett. Úgy gondolom, a magyar foci, a gazdaság elbírna már 16 gárdát is, tehát visszatérhetnénk a korábbi szintre, de ismétlem, jó lehet a 12 is, ha mindenki ugyanannyit megy idegenbe, mint amennyit otthon játszik. A stadionokon nem múlik, az infrastruktúra adott mindenütt, döntően a második vonalban is. Az NB II lebonyolítása nagyon jó, 20 csapattal, az 38 meccs egy évben, erős bajnokság, nincs is olyan gárda, amely kilógna lefele.

A szerződése meddig szól Tolnában?

– A nyárig, én mindenütt egy évet írok alá, soha nem szignóztam többet. Minek hosszabbat? Ha megy a dolog, úgy is hosszabbítunk, ha nem, elválunk. Anno az NB I-ben és az NB II-ben sem akartam elkötelezni magam több esztendőre, mindig az adott szezonban gondolkodom. Az már kiderült rólam, nem vagyok vándormadár, ahol jól érzem magam, maradok hosszabb távon. Anno Bajáról sem jöttem volna el, ha nincs a csőd, fél évig nem kaptunk fizetést.

Az ilyesmi azért megnehezíti a hétköznapokat. Most helyezés tekintetében mivel lenne elégedett?

– Úgy gondolom, a jelenlegi pozíciónk, az 5–7. hely reális. Persze, a nemzetközi kupa sem kizárt, ott vagyunk a dobogósok nyomában. Tulajdonképpen nyugodtak lehetünk, ha még egy-két meccset megnyerünk, azt jelenti, bennmaradtunk, ami az eredeti elvárás volt. De hátra nem dőlünk, mindent megpróbálunk, hogy ott legyünk az érmekért vívott harcban. Ha minden jól alakul, szeretném folytatni a munkát, ha tovább dolgozunk közösen, jövőre már kitűzhetünk merészebb célokat.