Jakab Gábor november óta őrzi veretlenségét

Félig üres vagy félig tele van az a bizonyos pohár?

– Előbbi, hiszen az idény még nem ért véget a Honvéd Szondi György SE asztalitenisz szakosztályának – vágja rá Jakab Gábor, az NB I idei kiírásának legeredményesebb játékosa, akinek az érkezése óta felpezsdült az élet a katonai egyesületnél. – Az NB III-as férfi gárdánk a hétvégén „bajnoki döntőt” játszik a Veszprémmel, a jelenleg éllovas bakonyiakat nem elég csak legyőzni, mert a pontarány is számít, hanem rendesen meg is kell verni őket. Nem akarok elégedetlennek látszani, mert jó idényünk volt – valljuk be.

Negyvenkét esztendősen szinte verhetetlennek bizonyult: 62 összecsapásából 57-et megnyert. Ennyire nem volt ellenfél?

– Azért ez nem teljesen így van, bár az igaz, november óta nem kaptam ki. Minden meccshez úgy álltam oda, ezt meg kell nyerni, ami szerencsére öt kivételével be is jött. Mint minden sportágban, itt is sokkal könnyebb győztesnek lenni, mert nem kell felállni a padlóról egy vereség után, főleg, ha azt az elején szenvedi el az ember. Ahogy jöttek a találkozók, úgy nőtt az én önbizalmam is, sokkal könnyebben, lazábban sikerültek a poénok, habár párszor azt éreztem az ellenfeleimen, hogy hamar túl akarnak esni „rajtam”.

Túlteljesítették az elvárásokat, hiszen a biztos bennmaradásból bronzérem lett.

– Igen, hiszen valahol a középmezőnybe, az ötödik-hatodik helyre vártuk előzetesen a csapatot az NB I-ben. Mi jól jöttünk ki az idén bevezetett fiatal szabályból, a BVSC-ből érkező Both Levente közel ötvenszázalékos nyerési mutatót produkált. Aztán ott van két olyan rutinos játékos, mint Engelmann Zsolt és Domokos Győző, akik szintén hozták a tőlük megszokott formát. A harmadik helyünk azért is nagy szó, mert a negyedik Celldömölkben pédául olyanok asztaliteniszeznek, mint Fekete Soma, aki nemrég nyert egy első osztályú országos ranglistaversenyt.

Megjárta Ausztriát, Németországot, Spanyolországot, de játszott az Extraligában is, most mégis Fehérváron pingpongozik. Hogy került ide?

– Nemcsak versenyzek, hanem a Szondi utánpótlásáért és az egyletnél folyó szakmai munkáért is én felelek. Volsik Tibor barátom közbenjárására kerültem ide tavaly, akivel nagy célokat tűztünk ki.

Mégpedig?

– Az ország egyik legrangosabb, legmeghatározóbb asztalitenisz egyesülete szeretnénk lenni. És ez nemcsak hangzatos kijelentés, de ehhez első lépésként szükségünk lenne egy kifejezett pingpongcsarnokra, mert a Hétvezér Általános Iskola tornatermét már kinőttük. Én személy szerint levezetni jöttem Székesfehérvárra, ha nem szól közbe sérülés, akkor még néhány évig erőssége lehetek a csapatnak, de a klubnál betöltött szerepem sokkal fontosabb. A tapasztalatomat szeretném átadni az utókornak.

Mennyire jellemző, hogy egy kisgyerek bekopogtat az ajtón és azt mondja: „csókolom, pingpongozni szeretnék”?

– Nyílván ez nem életszerű a mai világban, mivel sokszor utazni kell ahhoz, hogy a gyermek sportolni tudjon. Ebből a szempontból Fehérvár ideális, mert nincsenek óriási távolságok. Nekünk mindent meg kell tenni azért, hogy az asztaliteniszt válasszák a gyerkőcök, ezért járjuk az iskolákat, bemutatókat, élménybeszámolókat tartunk, beszélgetünk a tanárokkal, szülőkkel. Van nálunk egy hétéves kislány, Hanna, aki még fel sem éri az asztalt, de már ott van minden edzésen. Úgy érzem, elfogad a fiatalabb generáció, talán azért, mert tinédzserként eléggé csibész voltam. Meg is kaptam érte a „jutalmamat”: néhányszor úgy kivágtak a korosztályos válogatottból, hogy a lábam se érte a földet. Nagyon összetett sport a miénk amúgy, annak ellenére, hogy a fizikai felépítésünkön ez nem mindig látszik, mert nálunk nem az izomtömeg, hanem a lazaság számít. Fontos, hogy előre tervezzünk, már az első szervánál tudni kell, hogy milyen ütéseket alkalmazhatunk az adott játszmában. Csakúgy, mint az életben.