Többszörös áthallás: Kövek táncdráma a holokauszt évfordulójára

Május 19-én, vasárnap 19 órakor lesz látható a Holokauszt 80. évfordulója alkalmából született, Kövek című táncdráma premierje a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. A Székesfehérvári
Balett Színház előadását Egerházi Attila koreográfus rendezte, a zenét hozzá Födő Sándor, az irodalmi betéteket pedig L. Simon László József Attila-díjas író, költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja szerezte. Nem ez az első alkalom, hogy a kortárs tánc és irodalom találkozik e két alkotó – Egerházi Attila és L. Simon László – közös munkájának köszönhetően. Ilyen volt a Trianon fájdalmát bemutató Fantomfájdalom és az Idézőjelek című darab is, melyek esetében szintén L. Simon László szövegére koreografált Egerházi Attila kortárs táncművészeti produkciót.

„A világban biztosan, de Fehérvár kulturális életében olyan nem volt még, hogy az irodalom és a tánc ilyen módon találkozott volna” – fogalmazott egy korábbi beszélgetésben Bakonyi István József Attila-díjas irodalomtörténész.

- Az akkori koprodukció sikere ihlette a folytatást?

- Attilával már háromszor dolgoztunk együtt: a Fantomfájdalom esetében az volt a feladatom, hogy írjak egy történetet – librettót -, amelyre Kocsák Tibor szerzett zenét, majd Egerházi Attila koreografált és rendezett hozzá csodálatos táncjátékot. Tehát én az alaptörténetet írtam meg, melyből verbálisan ugyan semmi sem jelenik meg a darabban, hanem eltáncolják a művészek. Utána elkészült az Idézőjelek című darab, melynek a szövegét írtam, s mely alatt végig látható a tánc. Az Örkény-féle Fűre lépni tilos! során pedig együtt találtuk ki a darab szerkezetét, melyben egy általam írt repetitív szöveg is helyet kapott. Az 1242 című darabot is együtt készítettük, ezt azonban csak kétszer játszották Fehérváron. Érdemes lenne azt is tovább gondolni… A Kövek az újabb közös munka, amelyben azonban csak másodhegedűs szerepem van. Ám ez is nagyon megtisztelő.

- Mi a Kövek története?

- A színpadon azt fogjuk viszontlátni, hogy egy férfi és egy nő – két magyar zsidó fiatal - megismerkedik, s végül a haláltáborban kötnek ki, ahonnan csak az egyikőjük jön vissza. Az elhangzott szövegek lírai betétek – ahogyan a zene, úgy a szöveg is illusztrálja, illetve inspirálja a koreográfiát. A három – a zene, a szöveg és a tánc – együtt váltja ki reményeim szerint a közönségből majd a katarzis érzését.  

- Hogyan zajlott a munka, voltak-e elképzelések az irodalmi betétek írása mellett arról, miként lenne érdemes ezeket megjeleníteni balettművészekkel a színpadon?

- Egerházi Attila írt egy szerkezeti vázlatot a színpadi történethez, amelyhez Födő Sándor irt egy nagyon jó, erős zenét. Attila megálmodta, hol legyenek irodalmi részletek. Itt jöttem képbe én, aki a zene folyamatos hallgatása közben írtam meg az irodalmi betéteket – azt a versszerű szöveget, amely igazodik ahhoz, amit Attila viszont szeretne látni a színpadon. A szövegeket, mint a korábbi munkánk során, Sarádi Zsolt színművész tolmácsolja. Nem volt egy egyszerű alkotói folyamat, de megérte. S a zenére, illetve a vele összejátszott szövegre készül a koreográfia. A próbafolyamatba nem szólok bele, korábban sem tettem, legfeljebb néhol elmondtam a véleményemet.

- Mégis mit szól a zsidóság a drámához? Milyen visszajelzéseket remél?  

- Azt tudom, hogy az általam nagyon kedvelt Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke ott lesz a premieren. Azt persze nem tudhatom, hogy mi lesz a reakció, hiszen engem elsősorban az alkotói munka vitt előre: a zene, a téma és a közös munka. Szerintem egyébként már a címnek is többszörös áthallása van: hiszen amikor elmegyünk egy izraelita temetőbe, ott az emlékezésnek nem a virágait, hanem a köveit láthatjuk a sírokon. De többször megjelenik a szövegben is a földre hulló, kővé dermedő hullócsillagok motívuma, amelyek az elvesztett magyar zsidó életeket szimbolizálják. S ezek a hullócsillagok egyben a ruhákra vart Dávid-csillagok is.

- A Holokauszt témája pályafutásában azonban nem most először jelent meg. 2014-ben még kormánybiztosként, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága elnökeként felügyelte annak a több mint másfél milliárd forintos pályázatnak az elbírálását, melynek köszönhetően, a holokauszt-emlékév során megújulhattak emlékművek, létrejöhettek a témához kapcsolódó programok. Ennek eredménye 10 év távlatában is látszik?

- Szerintem igen! Nagyon büszke vagyok azokra a programokra, melyekhez például itt a megyében hozzájárultunk. Amikor segítettük a rácalmási civilek kezdeményezését az ősi zsidó temető rendbetételére. Felemelő érzés volt, miként a kápolnásnyéki zsidó temető rendbetétele is. Ilyen kezdeményezések szerte az országban voltak és kaptak támogatást. Ezek mind a tiszteletről, a halottak emlékének ápolásáról szóltak és máig hatnak. A Holokauszt-emlékév programjai, úgy vélem, hozzájárultak ahhoz is, hogy mára marginalizálódott az antiszemitizmus Magyarországon.

- Akkor úgy fogalmazott: „a Holokauszt-emlékévnek éppen arról kellene szólnia, hogy számos kérdést helyre tegyen a magyar társadalomban. Hogy rávilágítson arra: a holokausztról való megemlékezés nem a zsidóság „belügye” – és nem is szabad, hogy annak látsszon –, hanem mindannyiunk közös ügye, a nemzet mint emlékezetközösség égészéé”. Ezért készült most ez a táncdráma is?

- Nekem nincsenek zsidó felmenőim és gyökereim. Mikor készültek a Kövek irodalmi betétei, a feleségem meg is kérdezte, honnan jönnek belőlem ezek a mondatok. Talán az alkotó embernek meg kell próbálnia átérezni azt a mérhetetlen fájdalmat és veszteséget, amit vészkorszak idején a zsidó származású honfitársaink érezhettek. Tudom, ez lehetetlen, ám mégis megpróbáltam. Az akkori veszteség ugyanis mindannyiunk közös vesztesége, s a fájdalomban is osztoznunk kell. A holokauszttal a magyar nemzet önmagából szakított ki egy részt, amikor emberek százezreit küldték a haláltáborokba.