A szakmában édesapja mintáját követte, de a szenvedélyére magától talált rá

Talán nem véletlen, hogy az író éppen idén, a 60. születésnapja előtt nem sokkal kapta meg az elismerést. László Zsolt ugyanis hamarosan, az ősszel betölti a hatodik X-et.

A kerek évforduló eddig sem volt eseménytelen díjazás tekintetében: az utóbbi években inkább prózával jelentkező szerző legutóbb, a Vajda János-díjért folyó, helybeli költők közötti versenyen elnyerte az elismerést. Egy régebbi verssel indult a Vörösmarty Társaság, valamint a Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár által szervezett megmérettetésen, és ezúttal őt találta a legjobbnak a zsűri. Augusztus 20-a alkalmából pedig Novák Katalin köztársasági elnöktől vehette át a Magyar Arany Érdemkeresztet egészen pontosan „kiemelkedő irodalmi pályafutása elismeréseként”.

Hogy miben is áll pontosan a kiemelkedő irodalmi pályafutás, azt itt most csak röviden van mód rögzíteni: Zsolt volt a már megszűnt székesfehérvári Árgus című irodalmi lap szerkesztője, az ugyancsak Székesfehérváron alapított és megszűnt Bástya című lap társszerkesztője. Jelenleg a Vörösmarty Társaság Vár című irodalmi folyóiratánál szerkesztő. A társaság (amelynek egy ideig alelnöke is volt) mellett tagja a Magyar Írószövetségnek is. Eddig kilenc önálló kötete jelent meg, ebből hét verses, az utóbbi kettő elbeszéléseket (is) tartalmaz, de közreműködött más könyvek szerkesztésében is.

László Zsolt mindezt úgy vitte véghez, hogy egész életében a köz- illetve államigazgatásban dolgozott, és amellett tett a város, a szűkebb-tágabb haza irodalmi életéért. Közben magánélete sem volt egyszerű, jó ideje egyedül, illetve fiával él – a nehézségek kissé megkeserítették, és ez sokszor szövegei hangvételén is érezhető. Ugyanakkor fanyar, ironikus humorral van megáldva, ami folyamatosan átsegíti a nehéz napokon. Szeret az elesett emberek – például hajléktalanok – sorsával foglalkozni, együtt érez velük.

Beszélgetésünk során először a szombathelyi származásra tértünk ki. A költő ott született, de mint fogalmazott, alig kötődik a városhoz.

- Úgy három-négyéves koromig éltünk Szombathelyen szüleimmel, ma pedig lényegében csak a rokonság miatt megyek vissza alkalmanként. Némi répcelaki kitérő után – ott is jártam általános iskolába, olyan igazi vidéki olajos padlójúba – Székesfehérvárra jöttünk a családommal az 1970-es években. Sok könyvünk volt, szüleim szerettek olvasni, különösebb rendszer nélkül. Anyám esténként nekem is olvasott, meséket, úgy 8-9 éves koromig. Az olvasás, a könyvek iránti szeretetem tehát innen is eredeztethető, ám azt leginkább a magány szülte. Tizenévesként a kezembe akadt egy Arthur Rimbaud-kötet, amit egy nap alatt kiolvastam. Úgy hatott rám, ahogyan egy hirtelen vihar lecsap és mindent megváltoztat. Ettől kezdve válogatás nélkül olvastam szinte mindent, így a magyar klasszikusokat is. Ezeket aztán jó ideig minden évben újraolvastam. De a francia költőket is nagyon szerettem. Az élet azonban nem kövezte ki az utamat az irodalom felé: mivel egy darabig nem tudtam bejutni a felsőoktatásba, ezért fémöntő munkásként kezdtem dolgozni. Idővel viszont apámhoz hasonló pályát választottam: államigazgatási tanulmányokat folytattam a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen.

Az olvasással együtt az írás igénye is megjelent: László Zsoltnak 1981-től vannak publikációi vidéki lapokban (például Vas Népe), a Fejér Megyei Hírlapban pedig Nórának című verse jelent meg először, méghozzá vélhetően Takács Imre költőnek köszönhetően. László Zsolt ugyanis véletlenül nála hagyta a versét…

- Tulajdonképpen író akartam lenni, szerettem a történelmi ihletésű szövegeket. De valahogy vers lett belőle, és aztán ezeket elkezdtem irodalmi lapoknak küldözgetni. Egyre több helyen jelentem meg, megismerhettem Fodor Andrást, Nagy Gáspárt, Serfőző Simont és Péntek Imrét. Utóbbi annak idején az Árgus folyóirat főszerkesztője volt, és segített engem. Tehetségesnek tartottak, csak akkoriban elég zűrös volt az életem, egy idő után magamat kellett eltartani, és ez így van a mai napig. Elég korán megtanultam: egyedül kell megoldanom a dolgokat, mert senki nem segít.

Irodalmi téren László Zsolt eléggé önjáró: nem különösebben érdeklik a műfajok, stílusirányzatok. A lényeg: jó és hiteles legyen a szöveg, illetve legyen valóságalapja. Utóbbit aztán a maga szája íze szerint formálja az író, aki az utóbbi időben nem írt verset. Úgy érzi: amit neki e téren teljesítenie kell, azt megtette. Ám nem zárja ki teljesen, hogy még valamikor a líra formanyelvén fejezze ki magát. Most viszont próza van.

Az irodalomszervezői szerep a Vörösmarty Társaság alelnökeként adott sok elfoglaltságot: a kapcsolatépítésben, az események előkészítésében működött közre (elmondása szerint szürke eminenciásként). Ma már nincs ilyen feladata, így többet foglalkozhat a saját szövegeivel. Igaz, a szerkesztés miatt most is van dolga bőven: a Bobory Zoltán főszerkesztésében megjelenő Vár irodalmi rovatához érkező kéziratokat nézi át, válogatja.

Közben még mindig dolgozik a Fejér Vármegyei Kormányhivatalban. A közigazgatást lényegben a nulláról kezdte, megjárt számos területet, és még környezetvédelmi végzettsége is van. Mindezek mellett foglalkozott, foglalkozik tehát irodalommal – ezt a kitartást és munkát jutalmazták az állami kitüntetéssel, amelyért Zsolt igen hálás. Hálás továbbá élettársának, Mészáros Hajnalkának, aki a munkában és az azon kívüli teendőkben is támogatja – így mégiscsak van kivel megosztania az örömöket és bánatokat.