Zefi és barátai a rockzene szent helyén

A Mobilmánia mostani fellépését, Turbók János főrendező „életjel-koncertnek” nevezte el, hogy ezzel is felhívja a figyelmet mindazokra az elsősorban anyagi természetű nehézségekre, amelyek a létesítmény működését, jövőjét veszélyeztetik az elmúlt sikeres évtizedek után. Erről a színpadon többször is megemlékeztek, egy-egy dübörgő gitárszólóval, énekkel és orgonafutammal előadott zeneszám között.

Zeffer András a FEOL-nak őszintén vallott arról, hogy miért szeret az Agárdi Popstrandon szerepelni, elmesélte, miként sikerült túlélnie halálos betegségét, a leukémiát, miért hisz Istenben, és mit jelent számára az unokája és a magyar haza, a nemzeti ünnep. A P. Mobil egykori zenészének két leánya és egy fiú unokája született, jelenleg elsősorban két együttesben zenél, a Mobilmániában és a Rock Band-ben. A mindennapi tennivalók intézésében felesége, Csilla segíti.

– Milyen érzés újra az Agárdi Popstrandon szerepelni?

– Húsz esztendőn keresztül minden évben játszottunk itt, és azt gondolom, ez egy olyan szent helye a rockzenének, amit nem lehet nélkülözni. Minden évben, amikor azt mondjuk, hogy jövünk Agárdra, az számunkra, a zenekari tagoknak, a családoknak nagybetűs esemény! Tulajdonképpen ez egy nagy családi találkozás.

– Miként lehet egyetlen este egyszerre több generációnak megfelelni?

– Ezt már negyvenöt éve próbáljuk és szerintem még egy pár évig erre igyekszünk rájönni, ameddig meg nem találjuk a tuti megoldást. Negyvenöt éve szeretnek minket, negyvenöt éve alkotunk, negyvenöt éve a porondon vagyunk, nem is akármilyen helyeken. Kékesi Lászlóval például negyvenhárom éve zenélek együtt, minden zenekari formációban a P. Mobiltól kezdve a Mobilmániáig együtt voltunk, és ez nagyon nagy dolog. Vikidál Gyula, a Mobilmánia alapító tagja különösen kedves a szívemnek, mert Gyulával nagyon régi barátságban vagyunk és most már több mint tizenöt éve alkotói barátságban is. Úgyhogy azt tudom mondani, aki Mobilmánia bulira jön és jár, garantálom, hogy nem csalódik.

– Átesett egy súlyos betegségen, leukémiás volt akut stádiumban. Ott van ez még a gondolatai között, vagy már túljutott rajta?

– Én már akkor kizártam, amikor közölték velem, hogy négy nap múlva meg fogok halni. Azt válaszoltam, jó, hát nézzük meg! Az ötödik napon már hatalmas volt a szám, azt mondták az orvosok, visznek az idegosztályra, mert nem normális, ha azt hiszem, hogy minden rendben van. A közönség szeretete, a családom, a Jóisten, és igazából az segített, hogy a lányom, aki akkor járt második osztályba, egy teljes éven keresztül minden nap imádkozott értem. Ez mindenen átsegített és itt vagyok, úgyhogy nekem lett igazam, nem a halálnak.

– Hívő ember?

– Igen, abszolút.

– Mit jelent egy rockzenész számára a hit?

– Hit nélkül nem lehet élni. Kell a Jóisten szeretete, az, hogy velünk van. Az egész világnak az egységes és egyesítő ereje, hogy bíznunk kell a Jóistenben. A legdühödtebb vörös párttag is az ötvenes-hatvanas években, amikor fejbe kólintották, azt mondta, hogy „Jaj, Istenem!” Született egy zeneszámunk az ördögről, mert van egy másik oldal is, az ördögé. Aki mindig alattomoskodik a világban, valamit mindig keresztbe akar nekünk tenni. Horváth Attilával megírtuk azt a dalt, hogy az ördög itt belebukott. Az ördög mindig minden tevékenységébe bele fog bukni, mi viszont tovább megyünk. A nehézségeken felül kell kerekedni.

– Úgy tudom, már nagypapa.  Milyen aggodalmakkal neveli a kisunokáját? Hiszen lássuk be, Európa nem abba az irányba halad, ahogyan azt sokan szeretnénk látni.

– A legérzékenyebb pontomra tapintott, mert a kisunokám Németországban él, ott is született. Bent voltam a szülésen, és minden ottani újságtól összefutottak, hogy nagypapás szülés még nem történt a világon, de Németországban biztosan nem. Aggódom a lányomért és a családjáért, mert sokan azt gondolják, hogy kolbászból van a kerítés, amint átlépik a magyar határt. Van nekünk egy dalunk szintén Horváth Attila szövegével, hogy „Itt hagyok mindent”, de nincs olyan helyzet és szituáció, hogy ne legyen visszaút. Én azt mondom a lányomnak, az unokámnak, kint élő családtagjaimnak, akik elmentek szerencsét próbálni, hogy nagyon gyorsan jöjjenek haza. Itt legalább annyi keresnivalója van mindenkinek, mint ott, idegenben. A fű nem zöldebb, csak azt hisszük. Itt zöldebb lesz!

– A nemzeti ünnep előestéjén beszélgetünk. A színpadon gondolnak erre?

– Magyarország születésnapjáról beszélünk, amely mindig csodálatos ünnep. Húsz év után először látom a tűzijátékot, mert kivételesen huszadikán nem játszom, hanem áthangolom magam erre a születésnapja és együtt szeretnék lenni több millió olyan magyarral, akik szeretik ezt az országot, szeretik a tűzijátékot. Szórakozzunk együtt egy jót, mert nagyon ránk fér!

– Meddig láthatjuk a színpadon? Meddig lehet ezt még csinálni?

– Ezt a Jóistentől kellene megkérdezni. Megmondom őszintén, szívesen teszem a dolgom a színpadon, de létezik az emberi kornak egy olyan határa, ami után ezt már nem lehet. Nem tudsz örökifjú maradni, nem tudsz tinédzser maradni, nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Változnak a korok, változnak a stílusok, változik a közönség, minden változik körülöttünk. Nagyjából eddig még sikerült legyűrnöm ezeket a változásokat, de lesz egy nap, amikor szeretnék majd a házam teraszán lefeküdni a nyugágyra és nem menni sehová. Csak átnézem a fotóalbumomat, átgondolom az életemet, az unokámmal jókat focizok, és lehet, hogy akkor már ötven éve lesz, hogy zenélek. Azt azért még megünneplem.