Vele táncoltam a szélben, mondja Tolcsvay

Milyen volt kettőtök kapcsolata?  

Kezdetben, amikor színpadra lépett, nem nagyon tetszettek az előadásai, ám egyre jobban odafigyeltem arra, mit és hogyan énekel – mondja a Kossuth-díjas énekmondó. – A francia Charles Aznavour világához kapcsoltam a tevékenységét, de aztán a drámaisága lett igazán az, ami megfogott. Az, hogy etikusan, folyamataiban láttatva énekelte el mindazt, amit a világról gondol, hiszen a tehetsége nem a könnyű dalocskákra lett kihegyezve. Aztán összejöttünk, többször jártam a lakásában a budapesti Bartók Béla úton. Sajnos most már halottakról kell beszélnünk, mert ő is a túlvilágon van, mint két éve már a Kátai Zoli is. Vele még együtt énekeltünk Cseh Tamás emlékére a Bakonyban, a bakonybéli kápolna mellett, ahol Tamás indiánozni szokott: ott szerveztünk meg egy emlékkoncertet. Tamás világa komolyabban Bereményihez kötődött, de én emlékszem arra az időre is, amikor Csengey Dénes volt a „párja”. Ott, Bakonybélen találkoztam a Dénes fiával: annyira összenőttek már ezek a dolgok, hogy nem lehet ezeket szétbontani, mert egyek, nekünk egy lett a világ.  

Milyen embernek ismerted? Barátok voltatok? 

Többnyire mindig máshol játszottunk, ezért nem tudtunk annyira összejönni, mint talán kellett volna.  Igazából indiános világa, a természethez való szoros kapcsolata nyűgözött le és fogott meg igazán. Nagyon becsültem és tiszteltem ezt, így kerültem Bakonybélre is.  

Cseh Tamás, Bereményi Géza, Csengey Dénes, Másik János művészete annak idején egyértelmű szembenállást jelentett a kádári gulyáskommunizmus álnok, képmutató valóságával, kifigurázta és leleplezte azt. Mitévő volna most? Nyolcvan éves lenne, ha élne. Szerinted miként érezné magát itt velünk 2023-ban? 

Nagyon furcsán, mint bármelyikünk, aki a mi korosztályunk tagja. A mai fiataloknak nagyon nehéz dolguk van, nem is szívesen kezdeném az életet most újra. Ha mégis muszáj lenne, biztosan ugyanazt csinálnám, mint egykor, de nagyon nehéz volna mindent ugyanúgy véghezvinni. Cseh Tamás egykori, elképzelt világa nagyon messze van már attól, amit a mai kor megkövetel. Eszembe jut egy emlék. Együtt szerepeltünk a Szörnyek évadja című Jancsó-filmben. Egy marhaszállító orosz ZiL-teherautón vittek minket a ködben, majd utána a Népszabadság lapjaival takartak le minket, mint halottakat. Mellettem feküdt Csengey Dénes, Cseh Tamás, és a testvérem. Furcsa alkotás lett a Szörnyek évadja, Jancsó talán utolsó filmje. Tamással kifogtuk a szekér elől a lovakat, táncoltunk és énekeltünk nemzeti szalaggal a kezünkben, a szélben. Aztán egy másik emlék: egy időben Kővágóőrsön, a házában együtt időztünk a Cserhalmi Tyutyuval. „Tiszt Uram, köszönjünk a zászlónak!”, tisztelgett mindig Tamás. Ez volt nála a szokásos gesztus: mert a nemzeti zászló ott volt nála mindig bent, a szobájában. Ezek régi emlékek, de szép emlékek.  

Gyertyát gyújtasz, vagy egy dallal emlékezel? 

Közel vagyunk már egymáshoz. Én úgy gondolok magamra, hogy felszálló pályán vagyok, de ha megkapom a parancsot az égből, hogy menni kell, akkor menni kell. De amíg megtartanak minket itt, addig muzsikálunk. Nekem a tegnapom is nagyon rossz volt, mert 81 éves korában meghalt David Crosby, az ikonikus zenész, a hatvanas évek meghatározó, nagy folk-rock együttesének, a The Bryds-nek az alapítója. Ő is azt a világot képviselte, ami én vagyok. Mi egy hippi életformába születtünk bele annak idején, amely azonban már a hatvanas évek végén leáldozott. Ez ugyanaz a csapat, ugyanaz a társaság, amelynek az életérzése mind-mind hasonló, mert egy anyatejet szívtunk.