A rendszer beemelte a saját kánonjába – Czóbel Béláról tartott előadást Sasvári Edit

A Múzeumok Őszi Fesztiválja keretében tartott előadást Sasvári Edit a Szent István Király Múzeum Városi Képtárának Deák Gyűjteményében. A Képtárban augusztusban nyílt meg a Párizs levegőjét hozta című kiállítás, amely Czóbel Béla hét évtizedes életművébe kíván betekintést nyújtani. A tárlathoz kapcsolódott Sasvári Edit Czóbel Béla pozíciója a Kádár-rendszerben című előadása is. Annak érdekében, hogy a festőről és az érintett korszakról a hallgatóság teljes képet kapjon, az előadó Czóbel Béla pályakezdésével indította az előadást, majd időrendben haladva jutott el a címben is jelzett időszakig. Sasvári Edit számos érdekességet osztott meg a résztvevőkkel, akik szép számmal gyűltek össze a helyszínen.

– Czóbel azon kevés művészek egyike, akik nagyon hamar integrálódtak a nemzetközi művészetbe. Ő elsősorban a francia Vadakkal (fauvizmus, festészeti irányzat – a szerk.) együtt állított ki, tehát nemcsak a perifériáján volt ezeknek a csoportoknak, hanem közelről ismerte őket, benne volt a sűrűjében ezeknek a mozgalmaknak – fogalmazott Sasvári Edit a festő nemzetköziségével kapcsolatban. Mint mondta, a magyar művészettörténetnek jellemző sajátossága, hogy az alkotókat történetek segítségével összekapcsolják különböző, nemzetközileg elismert művészekkel. – Czóbel kapcsán is van egy olyan történet, hogy Picasso felajánlotta neki: indítsák el együtt a kubizmust, de Czóbel ezt visszautasította. 1976-ban Vadas József egyik cikkében mintegy tettként emelte ki ezt a visszautasítást. Ez ebben az időszakban Magyarországon valóban egy pozitívum volt – mesélte az előadó, aki azt is elmondta, véleménye szerint ezek a tettek inkább a legendák körébe tartoznak.

A második világháború után, 1945-ben a korábbiaktól eltérő, teljesen új helyzet állt elő. Sasvári Edit úgy fogalmazott, hivatalos művészet nem volt, a művészeti szcénában két nagy erő volt jelen: a tradicionalisták és a modernek. 1947-ben Bernáth Aurél egy nagyon radikális hangvételű beszédében, ami az absztraktok ellen szól, úgy fogalmazott, a művészet Vidovszky Bélától Czóbel Béláig tart. Ezzel tulajdonképpen megszabta a művészet határát.
Sasvári Edit elmondta, hogy a művész nem folytatott politikai tevékenységet, a Kádár-korszakban is ismert és elismert tudott maradni. 

– 1971-ig a nagy, Műcsarnokban szervezett kiállításáig végig kiállított Párizsban is, ahol saját galériája volt – emelte ki az előadó. Míg a művészek között is a legtöbbjüknek engedélyt kellet kérniük az ország elhagyásához, Czóbelnek szolgálati útlevele volt, tehát szabadon közlekedhetett. – Egyszerűen azért, mert ennek a fajta művészetnek nem volt tétje, nem forgatta fel a rendszert külföldön sem. Másrészt az 1960-as években Kádár politikája a nyitás irányába változott. Köztudott, hogy Kádár volt az egyetlen a szocialista táborból, akivel szimpatizáltak nyugaton, rengeteg nyugati kölcsönt vett fel az ország. Ennek egy záloga volt, hogy megmutassák, ők is modernek, és ezt a művészetben is mutatni kellett – hangsúlyozta ki az előadó. A hazai művészeti élet összekapcsolódott az emigráció kérdésével is. A politikusok célja az volt, hogy a világ különböző pontjain élő magyar művészeket megpróbálják hazahozni, így több önálló kiállítást is létrehoztak, 1970-ben pedig egy nagy, összmigrációs kiállítást is szerveztek a Műcsarnokban. Ebben a listában nagyon jól mutatott Czóbel Béla kiállítása, aki végig itthon volt, ugyanakkor közben Franciaországban is egy nagyon híres művésznek számított.

Sasvári Edit azzal zárta előadását, hogy Czóbel Béla kapcsán a levéltári dokumentumokban sincs egyetlen olyan eset sem, ami bármilyen politikai feszültséget okozott volna az ő személye körül. Mint mondta, ez annak tudható be, hogy maga a Kádár-rendszer is integrálta valamilyen formában ezt a kicsit visszafogottabb modernizmust. Erre azért volt szüksége, hogy önmagát mint egy modernség felé nyitott társadalmat prezentálja, ennek viszont nem volt sok köze ahhoz a fajta modernséghez, ami a világ művészetében zajlott. – Azt gondolom, hogy amikor 1975-ben, még életében megnyitották Szentendrén Czóbel emlékházát, azt jelentette: igazán beemelte őt a rendszer a kánonba – zárta gondolatait Sasvári Edit művészettörténész.