A magyarság helyzete Erdélyben, a Partiumban

Molnár Julianna és Meleg Vilmos színészek, a Nagyváradi Szigligeti Színház művészei. Oly korban élnek ott a földön, ahol érdem, de nagyon nehéz magyarnak lenni. Magyar színésznek meg különösen az, mivel nem tudják, melyik este lesz az utolsó fellépésük. Ugyanis jószerivel napi téma a román vezetésű nagyvárosban a színház megszüntetése. Molnár Julianna (a továbbiakban J) és Meleg Vilmos (V) mégsem gondolták, gondolják, hogy haza kellene jönniük magyar földre. Mint elmondták, korábban, amikor lehetett, akkor sem merült fel bennük. Vilmos úgy gondolja, ő lesz az utolsó, aki színészként, magyar színészként, nagyváradi emberként elhagyja a várost.

Magyarnak lenni jó bárhol a világban. Erdélyben magyarnak lenni jó – volt…?

– A múlt idő különösen igaz most, amikor veszedelmes időket él a színház, mert az új megyei vezetés, ahová tartozunk, elég kellemetlen változtatásra készül, amellyel a magyar tagozatot csaphatja agyon. E helyzetben különösen erős a küldetéstudatunk, muszáj ott maradni, mert nagyon nehéz idők jöhetnek a nagyváradi színjátszásra. (J)

Ön, Vilmos, a szavai alapján alighanem a büszke magyarok között is a legbüszkébbek közé tartozik. Ez nem ciki?

– De ciki, legalábbis újabban, azonban vállalom! Vállalom, hogy magyar vagyok. Van egy kedvenc versem, Gábor Ferenc költő barátom személyesen nekem írta, és azóta is egyedül én mondom, lassan 20 éve. Sajnos már nem él, Nagyszalonta szülötte ő is, miként Arany János. Ő fogalmazta meg, amit magam is gondolok, hogy magyarnak lenni az többet jelent, mint csak annak születni…! Azért vagyok magyar, mert vállalom a sorsomat, bárhol is éljek a világban. Azt, hogy mit jelent magyarnak lenni a határ innenső, vagy a másik oldalán, azt elmondani nem lehet, mint azt sem, mit érez az ember itt, ahol naponta nyomják ránk a pecsétet, hogy nem közénk való vagy! Az persze fel sem merül bennünk, hogy esetleg nem ők a közénk valók… (V)

A magyar összetart Nagyváradon, vagy a magyar magyarnak vájja ki a szemét?

– A magyar átok nálunk és a világon is jelen van, ami széthúzást jelent, ráadásul sokfelé húzunk az összetartás helyett. Szerencsére az a magyarság, aki a megtartó erőt jelenti, még ha kicsit másképp is gondolkozik, a magyarságát óvja. De sokkal többet érhetnénk el, ha összefognánk! Kedvenc mondásom Bethlen Gábortól való, hogy mindig meg kell tenni azt, amit lehet, még ha nem lehet is mindig megtenni azt, amit kell. Ehhez kellene az egyetértés, az egyet akarás. Ez nincs meg Erdély-szerte, bár az jóleső érzés, hogy a többség, akikhez tartozunk Julikával együtt, azt gondolja, hogy a közös lét, hogy együtt vagyunk, nagy erőt jelent, és ezért az erőért a panaszainkat is félre tudjuk tenni. (V)

Gondolom nem a Marica grófnő vidámsága, hanem inkább az Ember tragédiája drámája nyomja rá a bélyegét a színház napjaira?

– Sajnos ez így van. Nagyon nagy bizonytalanság alakult ki a nagyváradi színjátszás körül, de a nagy bizonytalanság közepette is a legtöbb ember úgy gondolja, hogy őrzi a helyét, a páholyát a színházban, és várja a jobb időket, és reméli, hogy valami isteni gondviselésnek köszönhetően megmenekülünk. Abban szocializálódtunk, nevelkedtünk, hogy minden magyar szóért meg kellett küzdeni, így nőttem fel, és így neveltem a gyerekeimet. A kicsi járja a világot, és büszkén mondja, hogy mindenhol felnéznek rá, és örömmel hallgatják az édes anyanyelv kincseit. De csepp gyerekkora óta ezt látta, egész kicsiként már büszkén mondta, madar vagyok, madarnak születtem… (J)

Nemrég még a lakosság 20 százaléka magyar volt Nagyváradon, de meglehet, már nem annyi az annyi…

– Sajnos lehet, hogy előbb- utóbb 20 százalék alá kerülünk, most talán 22 százaléknyian vagyunk. Elvileg rövidesen népszámlálás lesz, annak eredményét kétségek között várjuk. Utoljára 10 éve volt, és azóta sokan meghaltak közülünk. De a még itt élők itt akarnak magyarok lenni, és itt akarnak magyarként élni! (V)

A városban voltak meghatározó magyar vezetők, mint Kecse Gabriella vagy Sárközi Zoltán. Most is vannak ilyenek, akik meghatározóak a város irányításában?

– A város és a megye irányításában sajnos a legutóbbi választáson elveszítettük azt, amit eddig elértünk. De nem lehet elveszíteni mindent, még akkor sem, ha jelentős román fölény van a vezetésben, ráadásul kényükre-kedvükre hozhatják határozataikat. A megyei vezetésnek köszönhetően tűnhet el a magyar színház a közéletből. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, megint-csak a korábban említett összefogásra lenne szükség. Sokaknak vannak sérelmeik, de ezeken most muszáj túllépni! (V és J)

Julika, Ön mikor hullajtott könnyeket magyarsága miatt, akár örömében, akár bánatában?

– Van egy csodálatos vers, Szép Ernő zsidó származású ember létére hihetetlenül gyönyörű verset írt a magyarságról Imádság címmel. Ezt akárhányszor elmondom, soha nem hagy érintetlenül, nagyon össze kell szednem magam, hogy végig tudjam mondani, és ne könnyezzek. Jaj, nagyon-nagyon szép vers ez! (J)

Nagyon nehéz napjai vannak, hiszen elveszítette férjét, a város emblematikus alakját, Sárközi Zoltánt. A színház léte is bizonytalan. A lelke, hogy viseli mindezt?

– Nagyon nehezen. A mi hivatásunknak a szépsége mellett vannak tragédiái. Amikor édesanyámat, majd később édesapámat elveszítettem, mindkét alkalommal másnap előadásunk volt, és fel kellett lépnem a deszkákra. Zoli halála után is másnap előadásom volt, és egy néző mondta is: csodálkozik és tisztel azért, hogy képes voltam ezt megtenni. Amúgy itt nőttem fel, és amikor a színpadon állok, végignézek a közönségen, be­villan, hogy utoljára lehetek itt, és összefacsarodik a szívem. Lehet, hogy vége lesz a magyar szónak, a magyar színháznak, vagy csak vendégelő­adásaink lesznek, és ennek a gondolata is szörnyű! (J)

A múlt dicső, a jelen bizonytalan. És a jövő…?

– Nagyon bízom benne a gyerekeim kapcsán, a szükségszerűség kapcsán, hogy van jövője a magyarságnak. Ugyanis azon a földön, ahol 100 éve még többségi nemzet voltunk, addig, amíg csak egy magyar él is, nem tud kihalni annak érzete, hogy nem véletlenül vagyunk erre a földre – Erdély, Partium – teremtve. Amíg ez az érzés él, addig hiszek a jövőben! (V). A férjemre gondolok, aki mindig mondta a gyereknek, amelyik nehezen birkózott meg a román nyelvvel, hogy „figyelj, 150 évnyi török uralmat túléltünk, ezt is túl fogjuk valahogy élni…!” (J)