Írói véna és sportkarrier – Beszélgetés P. Maklári Évával és Maklári-Papp Judittal

A székesfehérvári, már jó ideje nyugdíjas, de még mindig nagyon aktív tanárnőt, P. Maklári Évát sokan ismerhetik. Egyrészt pedagógus múltja miatt, másrészt pedig a Vörösmarty Társaságon belül kifejtett irodalmi tevékenységéért, hiszen az utóbbi években sokszor szerepelt esteken versmondóként, beszélgetőtársként, ám maga is ír verset és prózát, sőt még fest is. Ráadásul a társaság Vár című folyóiratának egyik szerkesztője.

Éva a nyugdíjazás és férje, Papp József halála után vetette bele magát erőteljesebben az alkotásba, azóta van jól láthatóan jelen fehérvári irodalmi eseményeken. Életének ezen szakaszában tért vissza rendszeresen az, ami már gyerekkorában is érdekelte, vagyis a versmondás, az irodalmi tevékenység. Hiszen egyébként tanárként évtizedeken keresztül foglalkozott a literatúrával, de akkor a kötelező feladatok, az órák megtartása, a dolgozatok javítása szintjén. Magára az írásra, a szavalásra nem volt ideje, alkalma. Már csak azért sem, mert gyermeket is nevelt, méghozzá Juditot, akire ragadt valami ebből a művészi, irodalmi irányultságból. Mégis, egészen más útja lett, ő a sport által tudott kiteljesedni, ráadásul háromgyermekes anyaként, 40 éves kor fölött – ami azért nem túl gyakori jelenség.

A sport azonban nem állt messze a szülőktől sem – tudtam meg Évától, aki beszélgetésünkre ifjúkori fotókat is magával hozott, bizonyítva, hogy nagyon is komolyan vette a mozgást: középiskolásként versenytornász volt, s ezt az egyetemi évek alatt is folytatta.

Férje atletizált és NB II-es kézilabdás volt.

A tanári pálya miatt azonban megszakadt a rendszeres sportolás, ám a szülők később törekedtek arra, hogy átadják lányuknak a mozgás szeretetét, annak fontosságát. Viszont nem jelölték ki számára az utat, nem akarták sem művészi irányba tolni, sem sportkarrierre ösztönözni. Mindent megmutattak neki, s hagyták, hadd alakuljon ki az érdeklődése. A leányzó pedig nagyon szeretett írni, olvasni, falta a könyveket, ám édesanyjával ellentétben a szereplésért nem rajongott.

Aztán tizenévesen mégis kiderült, hogy Judit nagyon jó futásban, s az edző javaslatára hagyták, hadd próbáljon meg így érvényesülni. Egy különös betegség, a mononukleózis azonban megakasztotta a versenysportolói karriert, Juditot ugyanis a gyógyulás után fél évig „parkolópályára” küldték. Így mást irányt kellett keresni, ekkor választotta a továbbtanulásnál a jogi pályát.

Az egyetemi évek után aztán multicégnél kezdett dolgozni, sokszor napi 10-12 órát. A mozgásra még ekkor is igyekezett odafigyelni, eljárt futni, úszni, de csak hobbi szinten. Majd családot alapított és szült három gyermeket, köztük egy ikerpárt – nos, ebben az időszakban már szinte semmi másra nem jutott ideje. Az ikrek születése után tizennyolc kiló maradt rajta – mesélte Judit, aki egy nagyon emlékezetes, rossz tapasztalás után határozta el: ez így nem mehet tovább. A férjével éppen színházba igyekeztek, késésben voltak, ezért futni kezdtek, ám Judit három lépés után nem bírta, úgy érezte: mindjárt összeesik.

Ezzel az érzéssel, állapottal pedig nagyon nem tudott kibékülni. Eldöntötte: le akar fogyni, egészségesebben, másként akar élni, tehát vissza akarja kapni önmagát. Már az sem tartotta vissza, hogy három gyereket kell ellátnia, anyaként és feleségként kell helytállnia.

Kezdetben más anyukákkal járt edzésekre és visszafogta az étkezést. Idővel megjelentek azonban hazánkban is a terep-akadályfutások, és az edzője javaslatára elment megnézni egy versenyt. Azonnal úgy érezte: ő is szeretné csinálni! Hiszen egyszerre futás, mégsem unalmas, mert vannak akadályok. Judit tehát elkezdte keresni a lehetőségeket, eljárt a megfelelő helyekre edzeni, idővel pedig versenyre is ment. Rátalált a spartanra, amely különböző távú, akadályokkal nehezített terepakadályfutó-verseny.

Csak az első magyarországi versenyt hagyta ki, a másodikon már ott volt 2014-ben. Egyre jobban beszippantotta az a világ, az a közösség, és érezte, hogy már fizikálisan is sokkal jobban teljesít. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a korábbi rendszeres sportra a teste elkezdett „emlékezni”, könnyebben formába tudott lendülni. Pedig nem huszonéves volt már, hanem 40 feletti.

Judit tehát az elmúlt években tudta kiteljesíteni az annak idején, tizenévesen félbeszakadt sportpályafutását, és nagyon élvezi azt, amit csinál. Először 2017-ben választottak hazánkban spartan-nagykövetet, és ő is az lett, ezt a címet pedig azóta is megkapta minden évben. Ez óriási eredmény, de egyéb sikerei is vannak: spartan-világversenyen korosztályos harmadik helyezést ért el például.

Időközben egy másik hasonló versenytípus – ma már versenysport – iránt is elkezdett érdeklődni: ez az OCR (obstacle course racing), amely szintén terep-akadályfutás, versenyszerűen, nehezebb akadályokkal, kevesebb futással. Az „iron woman” közelébe került az országos szövetségnek, ahol már második éve bizottsági elnökként segíti a munkát.

Viszont az is kiderült, hogy Judit tudásából mások is szívesen részesülnének, ráadásul az idő azért megy, tehát az aktív versenyzés ilyen szinten már nem tarthat sokáig. Belevágott hát egy fitneszinstruktor- és egy személyiedző-képzésbe is, hogy oktathasson.

Dolgozni tavaly kezdett újra, de csak négy órában, és jelenleg home office-ban van, ezért marad ideje a gyerekekre, az edzésekre és a többi tevékenységre is.

Természetesen sok segítségre van szüksége, ezért Éva gyakran van náluk, Budán. S amennyire az édesanya büszke a komoly karriert befutott lányára, legalább annyira büszke Judit Évára, aki hetven fölött is fitt és aktív. S az ő írói vénája azért a lánynál is megmutatkozik, hiszen a személyes beszámolók, cikkek írását továbbra is nagyon élvezi…