Katica és költészete – Petrőczi Évának Fehérvár a második otthona

Milyen a viszonyod Fejér megyével és Fehérvárral?

– A lehető legjobb és legharmonikusabb. Valószínűleg azért, mert a város is, a megye is emlékeztet szűkebb hazámra, Pécsre és Baranyára. S természetesen az is sokat jelent, hogy Fehérvárott és Fejér megyében az utóbbi tizenöt évben legalább harminc alkalommal találkozhattam irodalombarátokkal, a Királykúton, a Szent István Művelődési Házban, a fehérvári református és evangélikus gyülekezetben, azután Bodajkon, Bakonycsernyén, Gárdonyban, Iszkaszentgyörgyön és Nádasdladányban. Nem is beszélve itteni „médiázásaimról”, rádiós és tévés szolgálataimról, a Fejér Megyei Hírlap gyermekrovatának, s a Fehérvár Magazinnak ajándékozott írásaimról. Vagy éppen 2020 márciusáról, amikor Cserta Gábor és Cserta Balázs írt egy nagyon szép megzenésítést „Könyörgés, már­ciusi hóban” című versemhez. A kapcsolat szerves része több évtizedes, illetve több éves barátságom veled és Nehrer Györggyel, s több olyan képes tudósításom, „barangolóm”, amelyek a megyéhez kötődnek.

Aki Téged ismer, az jól tudja katicarajongásodat. Mi van ennek hátterében?

– A „katicáskodás” hátterében egy olyan játék van, amelyet anyukám talált ki, úgy hároméves koromban. A „forgatókönyv” szerint én egy olyan katicalány voltam, akinek leesett az egyik pettye, amit aztán mézzel ragasztott vissza egy orvos-katica. Ez lett „Katicamesék” című gyerekkönyvem egyik epizódja, a „Katica Kata pettye”, s katicaként jelenek meg a készülő, Pécset Erdéllyel összekötő „Nagyapa meséi”-ben, amelynek nemzetközi hírű illusztrátora, Faltis Alexandra festőművész-grafikus mindkettőnket bogár-asszonyként is megfestett.

Az összegyűjtött versek gyűjteménye mindenképpen fontos pont az életműben. Melyek voltak a főbb szerkesztési szempontok?

– A kötetet férjemmel, Szabó Andrással, egyben „régi magyaros” kollégámmal együtt szerkesztettem meg, az alapelv nagyon egyszerű volt: eddigi, jó kézikönyvtárnyi verseskötetem anyagának szigorúan csak a színe-java kerülhetett bele. A benne olvasható első verset tizenhat évesen írtam, a kötetzárót most, januárban. Költészetemet ezúttal Kálmán C. György irodalomtörténész elemezte, a cím a már említett, tavaly márciusi, már karanténos versem: „Könyörgés, márciusi hóban”. A címlapon dédapám, Vaniss Gyula gyönyörű vadász­óra-rajza látható. Így hetvenedik születésnapi kötetemben is velem lehet – sokakkal együtt – egyik, nekem nagyon kedves ősöm.

Sok műfajú szerző vagy. A lírán kívül a prózában, de az irodalomtörténetben is jeleskedsz.

– Ez a sok műfajúság az utóbbi, nagyon nehéz időszakban életmentőnek bizonyult: sok verset írtam, műfordítottam, négy hosszú tudományos előadást-dolgozatot fejeztem be, rengeteg publicisztikai írásom jelent meg, a Reformátusok Lapjában és a Mértékadóban, sok zenei és kulináris témájú kisprózám, versem a Parlando és az Arnolfini Kantin című online lapokban. És elég sok házi, okos telefonos rádió- és tévéfelvétel, riport és versösszeállítás készült velem. Többek között egy pécsi és egy szolnoki könyvtár, s a József Attila Emlékház számára. A legnagyobb öröm azonban – amellett, hogy talán egy kis színt vihettem mások életébe is, a szorongások idején – számomra mégis az, hogy a hetvenéves, folyton firkáló katica (azaz: én!) kaphat júniusra egy hetedik „pettyet”, a hat kislány mellé most egy kisfiú unokát!

Azt mondják, hogy korunkban háttérbe szorul a szépirodalom, s ezen belül főleg a költészet. Van-e ebből a helyzetből kiút?

– Nem a szépirodalom szorult háttérbe – a hozzám, s nyilván sok írótársamhoz befutó visszajelzések korántsem ezt igazolják – hanem a valódi értékrend. Ezt kellene helyreállítani, nem sértegetésekkel és csatározásokkal, hanem azzal a szelíd bölcsességgel és mélységes hittel, amely – többek között – Arany Jánost jellemezte. És, ha már Fejér megyében vagyunk, azzal a szenvedéllyel, ami szeretett Vörösmarty Mihályunk ver­sei­ből sugárzik!