A Jáky régi színjátszói egy zöld Trabanttal haknizták be a megyét

Bobory-Michna Boglárka drámatanár, a Kodolányi János Gimnázium diákszínpadának vezetője. Számára a színházban a legfontosabb a közösség, a közösségi élmény megélése.

– A színház számomra valóság. Teremtett valóság, térhez, időhöz is kötött, de létező. Eszköz arra, hogy a világot jobban értsem általa. Hosszú közös múltam van a színházzal, nehéz a legjobb élményt kiválasztani. Az első fellépés? Az első főszerep? Az első rendezés vagy éppen az utolsó? Az előadásokhoz vezető út? Mindegyik gazdagít, órákig lehetne beszélni róla, és persze főleg azokkal, akikkel átéltem. Mert a színház közösségi élmény, akkor is, ha nézed, akkor is, ha csinálod – fogalmazott.

– A mai fiatalok, a Z generáció magányossága, érzelmi labilitása, kiszolgáltatottsága nagyobb, mint az eddigi serdülőké. Létfontosságú, hogy tartozhassanak valahova, olyan közösségbe, ahol elfogadják őket, és ahol nem úgy kell tanulniuk, fejlődniük, ahogy a klasszikus iskolarendszer elvárja. Ahol elsősorban a személyiségük, empátiájuk, szociális készségeik fejlődnek, de tere van kreativitásuknak, spontaneitásuknak is. Ahol megtapasztalhatják, hogy hogyan kommunikáljanak, hogyan álljanak ki sok ember elé, hogyan váljanak közösségünk cselekvő, magabiztos tagjává. Ahol aktív részesévé válhatnak kulturális értékteremtésnek is. És élményeket szereznek! Mindenfélét. Röhögőset, sírósat, ijesztőt és felemelőt. Élnek – szólt arról, milyen jótéteményei vannak a diákok számára annak, ha belekóstolhatnak a színházi alkotás varázslatába.

– A Covid miatt online felületre szorult a színház. A színjátszóimmal is próbálunk dolgozni a digitális térben valahogy, de számomra semmi sem pótolja a színház igazi varázsát, hogy itt és most történik, hogy minden érzékszervemmel jelen vagyok a történésben. Jó lenne már visszakapni, nagyon hiányzik! – tette hozzá.

Puska József, a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, építőipari tagozatának elnöke középiskolásként alapító tagja volt a Jáky József Szakközépiskola ikonikus Pityorka Színtársulatának.

– Volt egy önszerveződő színjátszó körünk a nyolcvanas évek végén. Nemcsak az alma materben, a Jákyban léptünk színpadra, hanem meghívással a város, a megye más iskoláiba, de egyéb más programokra, rendezvényekre is eljártunk haknizni. Magunk írtunk színdarabokat, mint például a Praxagóna című görög szerelmi drámát vagy a forró afrikai sivatag porában játszódó Arab-Darabot. Saját kezűleg készítettük a díszleteket, jelmezeket. Ötfős volt a csapat, aztán csapódott hozzánk egy segítő technikus. Három aktív szezont húztunk így le, négy színdarabbal. A televízióban akkor futó Geszti Péter-féle „Ász” műsorban forgatott klipünkkel értünk fel a csúcsra. Ami egyébiránt még mindig fellelhető a világhálón. Természetesen időnként csapódtak hozzánk lányok is, akik segítettek az öltözésben, a jelmezek megtervezésében – idézte fel az építőipari szakember.

– Az egyik srácnak volt egy zöld színű Trabantja, amelyet fellépések előtt kidekoráltunk, arra pakoltuk föl a cuccunkat, de olyan is megesett, hogy egy kordéval húztuk be a belvárosba a díszletet. A cél szentesítette a szállító eszközt. Kreatívan mindent megoldottunk. Azt gondolom, sokat adtunk a művészetet szeretőknek, leginkább azt, hogy nem lettünk színészek – zárta önironikus fordulattal Puska József.

Weil Szilvia súgó a Vörösmarty Színházban. Tanulta még a mesterséget, amikor 1997-ben A dzsungel könyve című musicalt próbálták a teátrum művészei. 1998. január 9-én volt a bemutató. „A Balut alakító Szabó Gyula iskolapéldáját adja annak, hogyan válhat az arcot is elfedő maszk, korlátozó elem helyett jó eszközzé: úgy játssza el nekünk ezt a drága, apásan brummogó, csupa szív medvét, mintha ez az állatbőr hozzánőtt volna…” (Idézet lapunk 1998. január 12-én megjelent írásából.)

– Az akkori súgó hölgy mellett ültem a próbákon – emlékezett vissza Weil Szilvia –, illetve Szabó Gyuszi bácsival tanultam Balu szövegét. Jártuk a színház épületét, róttuk a köröket. Elmondtuk párszor egymás után, és így tanultuk meg.

A súgó elmondta, vannak olyan színészek, aki egyáltalán nem igénylik szereptanulás idején a súgói segítséget, s vannak sokan, akik rendszeresen és szívesen tanulnak vele. Kicsit olyan ez a helyzet, mint amikor az iskolában felmondja a leckét diák a tanárnak.

Néha, ahogy más színházi háttérembereket – az ügyelőket, a rendezőasszisztenseket, a díszítőket, a kellékeseket –, Szilviát is a deszkákra vitte a rendező akarat, egy-két mondatos statisztaszerep többször is jutott már neki. Sőt, Weil Szilvia az összes koronázási szertartásjáték alkalmával színpadra lépett!

– A legelső alkalommal, amikor belekerültem, akkor csak a szertartást csináltuk, nem is a koronázandó király életét. Eléggé szabottak a szakrális szövegek, pontosan kell elhangozniuk. Azért, hogy biztonsággal szólhasson az érseket alakító színész, egy nagy szertartáskönyvet használtunk, amely a templomokban is szokott lenni, nagy betűkkel beletettük a szöveget; a biztonság kedvéért voltam ott – mesélte. Később, ha az érseket játszó színész személye változott is, Weil Szilvia maradt a színpadon, a közelben.

– A feladat komplexitását, összetettségét szeretem benne, és azt, hogy olyan munkafolyamatokat láthatok, amelyeket kevesen, láthatom az egész darab létrejöttét a kezdetektől a végéig – mondta arról, mit szeret leginkább abban, hogy súgó lehet.