A fiatalok jól tudják, hol vannak hülyére véve és hol van az érték (videó)

Az első gondolatom az volt, ecsettel mondta el mindazt, amit én képtelen voltam kimondani, de szerettem volna. Attilára támadtam ócska újságírói húzással, hogyan keletkezett a Kép?

– Az első sokk, ami tavaly ért minket, amit talán el sem akartunk hinni. Aztán az ember egy kicsit hátrébb lép – már aki tud –, leül, gondolkodik. Így tettem magam is, és elvonultam a Bakony szélére. Volt időm, hogy ne jusson el hozzám semmi, még a világhálót is távol tartottam. Olvastam a vírusról, a közegészségügyi könyvből. A vírusoknak van egy olyan jellemzője, hogy amikor a szervezetre ártalmas tényező felbukkan, akkor a vírusok riadóztatják az egész emberi testet, méghozzá az élet megóvása érdekében – lepett meg engem Endrey-Nagy. A háta mögé, a Képre néztem, és eltűnődtem: harsonákat akarsz fújni?

– Festő vagyok, nem harsonás. Szeretném rávezetni az embereket arra a bizonyos hátralépésre, hogy figyeljünk egymásra, figyelni arra, ami igazán fontos. Tele van az összes média azzal, hogy hány válás történik napjainkban. Ebből nem lehet másképp kimászni, mint ha megfogjuk egymás kezét, belenézünk egymás szemébe, és azt mondjuk: nyugalom, túléljük! Volt ennél rosszabb, és lehet, hogy lesz rosszabb is, ám ha kiirtjuk a minket körülvevő izmusokat, amik fittyet hánynak a természet rendjére, és elkezdünk újra szeretni, amit már elfelejtettünk, csak akkor van esélyünk, de akkor van esélyünk! – mondta Attila, s ekkor visszahőkölt bennem az újságíró, s láttam az embert a Bakonyban, ahogy önmagával találkozik. Kibuggyant a számon, hogy milyen volt ez a találkozás, hogy egyáltalán kivel találkoztál. Attila ismét helyemre tett: – Először is édesanyámmal végre sikerült újra leülni és jókat beszélgetni! Végre láthattam magamat, hogy honnan hova kerültem. Most már megvan az alap, hanyag fél évszázaddal a hátam mögött. De Püski Sándor is 64 évesen hozott létre kiadót Amerikában… Nem szándékozom kimenni sehova, mert ez a sokat kritizált hely, ahol élek, a világ legszebb helye, de újra kezdhetem én is, mint Püski. – Ezen a ponton az ember elhallgat, és issza a szavakat.

– A Bakonyban, majd a réteken sokat sétáltam egy barátommal, és nagyszerű volt kitisztulni, engedni a levegőt, hogy simogasson, hallgatni a birkák bégetését, közel engedni a természetet. Abban az áldott megtisztulásban jöttem rá, bármi lesz, megoldjuk. És nekem, művésznek az a dolgom, hogy a kultúrát átmentsem, továbbvigyem.

Attila szavait hallgatva a személyes élmény is elém tolakodott, és huszonéves lányom jutott eszembe, aki látva a képet, akarta azt. Endrey-Nagy Attilát befogadják a huszon­évesek.

– Nem számítottam arra, hogy ennyire nyitott a fiatalok generációja az alkotásaimra. De talán csak a gondolatiságra nyitottak, mert végre valamibe belekapaszkodhatnak, ugyanis a nyitott elme az lát! Mark Twain egyik gondolata jut eszembe: „Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket!” És a fiatalok érzik, hogy hol vannak hülyére véve, és hol vannak a valódi értékek, mert minden fiatal igazságkereső! Tudom, hogy ők vinni fogják tovább azt a bizonyos lángot.

Szinte a forradalmár ébredt bennem Attila szavai után, mert tudom, hogy annyi nagyszerű művészt űztek el Fehérvárról azok, akik hülyére veszik az embereket. Érthető, hogy felcsattanva ki is mondtam, amit gondolok.

– Azok a művészek, akik elmentek Fehérvárról, jobban jártak, csak az alkotás maradt, amit csodálatosan oldottak meg. Átlépték a helyzetet, az üldözők pedig forrjanak saját kis mérgükben, irigységükben! Igaz, hogy akikről beszélünk, mérgezik a légkört maguk körül, de hatókörük igen csekély, és egyre csökken. Az idejük lejárt – mondta Endrey szelíd hangon. Talán éppen emiatt jött vissza ő is egy panelműterembe?

– Igen. De rengeteget túrázok, sétálok az erdőkben, és lehet, hogy egy nagyon vidéki, magányos házban kötök ki majd – tett helyre a festő. Így kiáltott fel bennem: a formák magukért beszélnek, de most már értem a színeket a festményén. Kirabolta a természetet. Elmegy a kéktúrára, és onnan lopja a színeket.

– Ha lefesthetem az erdőt, amiben járok, az egy csoda. A világ az őszinte képeket szereti. A járvány előtt nekem voltak kínai vásárlóim, akik nagyon érzékenyek. Azzal, hogy a sok millió művész közül egy kicsiny európai városban élő festőt választanak, kiviszik a képeit Sanghajba, és ott galériákban veszik meg azokat, azt hiszem, elégedett lehetek – mondta, s szinte azonnal ­felötlött bennem, hogy a ké­peit a világhálón kínálja a festő­művész.

– Nem, a pesti galériában. Egyébként is, a világháló a transzhumanisták világa. Ők mondják azt, hogy az ember biológiai szerkezete elavult, és újra kell gondolni. Ezek szörnyű emberi kísérletekben vettek részt. Már a híreket is sok helyen a mesterséges intelligencia szerkeszti. Én pedig ember szeretnék maradni! Olyan világot akarok, amiben tudunk örülni a fáknak, meg tudjuk fogni gyerekeink, unokáink kezét, az érzéseinket felvállaljuk! Kimondani, hogy szerelmes vagyok, akkor is, ha már ez nem trendi – ekkor értettem meg, miért is kerül fel az olajfesték a vászonra. Most sokkal többet megtanultam a festészetből, értem a természetességét, és talán már nem fogok félni tőle annyira. Tudtam, a fia nála volt múlt héten, és kíváncsi lettem, ő melyik képét vitte volna magával?

– A nagy fiam bölcsészhallgató, amolyan költő. A covidos képre annyit mondott, hogy „hm, jó”. De mivel Pesten él, ezért nagy hiánya van a természetből, ezért inkább a patakot bámulta, azt szerette volna.