Online is igyekeznek értéket teremteni a megye fiataljai

Három fiatalemberrel ülök a Petőfi-szobornál az akkor éppen tavaszias februári délutánban. Mindhárman középiskolások, tizenegy, illetve tizenkettedik évfolyamosok, tehát még előttük az élet, millió lehetőséggel. Most mindegyikőjük a tanulásra fókuszál elsősorban, a közelgő érettségi miatt is. Persze, szeretnek kikapcsolódni, nagyon is szükségük van erre a kötelező feladatok és a szinte folyamatos online jelenlét közepette. Mert tudjuk: a digitális oktatás miatt legalább a fél napjukat monitor előtt töltik. Na de adódik a kérdés: hogyan tudnak most találkozni, feltöltődni? Hiszen a Covid miatt számos korlátozás nehezíti az életüket. Ki tudnak, ki akarnak lépni a virtuális térből? Mint kiderült, a három fiú és sok társuk esetében nagyon is igen a válasz.

A vasváris Csizmadia Máté Noel, a Lánczos-gimiben tanuló Solymossy András és a telekis Kalafatics Imre arról a kis közösségről mesélt, amellyel a székesfehérvári Szabad Színház utánpótláscsoportjának tagjaiként rendszeresen tartják a kapcsolatot. S nem csupán azért teszik ezt, hogy állandóan „trendin” a neten lógjanak, hanem elsősorban azért, hogy ezt az időt is tartalmasan töltsék, és valahogy pótolják azt a hiányt, amelyet a személyes találkozások, a próbák elmaradása okoz.

Mátétól megtudom, hogy tavaly még játszottak valamennyit közösen, s a Háy János írásából készült, Völgyhíd című darabjukkal díjat is nyertek. Aztán megint jöttek novembertől a lezárások, így azóta lényegében online vannak jelen egymás életében. Ezt már kissé nehezen viselik – emelik ki a fiatalok –, jó volna újra személyesen átélni a találkozások, a közös próbák örömét.

A körülbelül 20-30 fős közösségüket az tartja össze, hogy mindannyian szeretnek alkotni, legyen szó színházról, zenélésről vagy akár versírásról. Mert ezt is művelik. Szeretnének valami maradandót, tartalmasat alkotni.

Amíg még lehetett, addig hetente, a színjátszó próbák előtt 1-2 órával találkoztak, a munkát pedig szintén együttléttel, beszélgetéssel vezették le. Nyaranta is összejöttek a táborokban, illetve azon kívül is. A fiúk azt mondják: mindig nagyon várták a próbákat, mert ott az összes felgyülemlett feszültséget le tudták vezeti, a kreatív energiák fel tudtak szabadulni. Most talán ez hiányzik nekik a legjobban. Hiába írnak, alkotnak otthon, hiába osztják meg ezeket a műveket virtuálisan egymás között, az sosem lehet olyan, mint amikor élőben vitatják meg az őket érdeklő témákat, a szövegeket, zenéket (koncertet is adtak online).

Hetente többször vannak jelen egymás életében különböző online alkalmazásoknak köszönhetően, de igyekeznek függetleníteni magukat a népszerű közösségi oldalaktól. Mert nagyon is be lehet ezektől sokallni – állítja András és Imi is. Mindannyian hozzáteszik: figyelni kell, hogy ne csak „pörgetés” legyen, hanem olyan tartalommal foglalkozzanak, aminek van értelme. Szerintük hozzá lehet szokni ehhez a világhoz is, de nem érdemes. A valódi, fizikális érintkezésen alapuló világ sokkal jobb.

Igaz ez a digitális oktatásra is, bár minden elismerésük a jelenleg így oktató pedagógusoké – teszik hozzá. Csakhogy az iskolában sokkal jobban jelen tudnak lenni, a figyelmük is koncentráltabb, mint a digitális változatnál. Ráadásul az életritmusuk megborult valamelyest, hiszen mivel nem kell bejárni, ezért nincs meg az iskolakezdés előtti ráhangoló 1-2 óra, hanem sokan csak éppen a kezdés, 8 óra előtt kelnek fel. Ezzel szemben, amikor többeknek írásbeli dolgozatot kell írni, hirtelen reggel 8-ra be kell menni megint a suliba, és teljesíteni is kell. Szóval, furcsa az egész – jegyzik meg.

Mégis úgy tűnik, így érkeznek el hamarosan az egyre csak közelgő érettségihez. Az biztos, hogy ez az időszak emlékezetes marad számukra, talán meg is változtatja őket – vélik, s a beszélgetésünk alapján minden bizonynyal igazuk van.