A bezártság is lehet menedék, Aranyketrec

Ebben a befordult, pszichésen megzakkant világban az örökké aktuális, újra és újra kézbe simuló könyv szerzője és műve jut eszembe.

Nagy Zoltán Péter

Számomra a legnagyobb, legkedveltebb író, polihisztor Benedek István. Igen, az egyetemi tanár, irodalomtörténész, színigazgató Benedek Marcell ﬁa és a nagy mesemondó, Benedek Elek unokája.

Benedek István csodálatos alkotásai mellett, szakmája csúcsán vált íróvá. Pszichiáterként dolgozott, és még azok is elismerték eredményeit, akik az igazsághoz ragaszkodó embert szinte gyűlölték. Az ötvenes években még javában tombolt a pszichiátriák sokkoló „gyógyítómódszere”, amikor – mint ahogy Benedek István maga állította magáról – kiment tanyára pszichiátriát csinálni. Az intaházai elmegyógyintézet vezetőjeként betegei között élve egyszerű munkaterápiával kezelte a pszichiátria lakóit. Az itt eltöltött öt esztendő után önéletrajzi szeletet írt az intézet életéről, ápolókról, ápoltakról. E mű 1957-ben végigsöpört a magyar és az európai elmegyógyászaton, és elementáris erővel indította be a változásokat. Az egyik ápolt, aki gyógyultan távozhatott az általa mindig megvetett intézményből, nem találta helyét a társadalomban, s visszatért az elmegyógyintézetbe, mert neki az Aranyketrec volt, ami Benedek könyvének címe is