Kilencven éve született Csoóri Sándor

1980 óta fölfordult a világ. Ma már mindenki hangoskodhat, igaz, a hozadék kétséges. Természetesen most is vannak tabuk, ám a helyzet gyökeresen különbözik a három évtizeddel ezelőttitől. Az ún. rendszerváltozás után az új irodalmi és társadalmi viszonyok közepette a Zámolyon született költő és esszéíró nevéhez kötődik a Hitel című folyóirat, a Duna Televízió vagy éppen jobb időkben a Magyarok Világszövetsége. Mondhatjuk, hogy az ízig-vérig közéleti ember és gondolkodó számára új távlatok nyíltak, s maga is új távlatokat nyitott. Ennek következményeként kissé háttérbe szorult a vers és az esszé, hiszen a mindennapos cselekvés teljes embert kívánt. Szerencsére súlyosabb károk nem keletkeztek az életműben, és egy idő után azt láttuk, hogy Csoóri kedvenc műfajai virágoznak ebben a kivételes szellemi műhelyben.

Mindennek szép bizonyítéka volt pl. a 2009-es verseskötet, a mintegy négy év termését magába foglaló Harangok zúgnak bennem. Címe rokonságot mutat a hajdani barát és nagyszerű költőtárs, Nagy László kötetével: Jönnek a harangok értem. Nem véletlen a hasonlóság, itt is, ott is ünnepélyes és nemes magaslatokat ér el mindkét költő. A harang szimbolikus jelentése is rokonítja őket, a Csoóri-kötet esetében a címadó szonett mellett például A lezuhant harang című költemény mutat ilyen vonásokat. Ez utóbbi műben gyanítható a székesfehérvári vonatkozás: „Láttam a lezuhant harangot. / Ott feküdt a romkert oldalában.” A negatív értéktartomány van itt többségben, az egyedüli kivétel a Hold a vers végén: „Bűzlik a réz, a vas, / de nem háborodik föl senki, / csak a katedrálisok jajgatnak / messziről, / mint a magukra maradt / pusztai próféták, / akiket csak a Hold lát.”

Igazat adhatunk a fülszöveg szerzőjének, aki többek között ezt írja a kötetről: „A Harangok zúgnak bennem újszerűsége az idő múlásával való legbelső szembeszegülésnek, a mulandóságban megőrződő örökkévaló pillanatok megtalálásának képességében rejlik.” Tegyük hozzá: a szerző aktív közéleti szerepvállalása után ez a kötet a belső elmélyülésről, a számvetésről, az összegzésről, az igazán maradandó értékek középpontba állításáról szól. Ugyanakkor nem a gyökeres fordulat, hanem a tudatos életműépítés az elsődleges. Beépülnek a korábbi pályaszakaszok lírai elemei, az emlékek, a tapasztalatok. Így áll össze a kor válságait magán viselő, a gondokkal őszintén szembenéző líra. Csoóri újra kimondja a rettenetet, s nagy mestere, Illyés Gyula nyomán nem marad el a föloldás mozzanata sem. Önismerete pontos, nem túlozza el, de nem is becsüli alá szerepét. „… én régóta már csak / egy-egy szélroham jelöltje vagyok, / váratlanul kitörő kiáltásé, / akinek letapadó szemhéját / baglyok hasogatják föl éjjelente.” (Egy-egy szélroham jelöltje) S ha igaz is, hogy ritkább a közéleti megnyilvánulás ebben a kötetben, azért meg kell jegyeznünk: itt is találunk olyan műveket, amelyek ezeket a tágabb összefüggéseket mutatják. Hadd írjam ide a 2006 c. négysorost: „A falhoz vagdalt záptojások éve! / Kétezerhat: nem jó az utcán járni. / Víz­ágyúval jönnek a vőlegények / S örvendenek a terek árvácskái.” Egyfelől egyértelműek az utalások az akkor történtekre, az utcai zavargásokra, a ki tudja, hogy kik által szított indulatokra, ám meg is emeli ezt a hétköznapi szintet a második két sor átvitt értelmű kijelentéseivel, ízig-vérig lírai erejével.

És 2016-ban elnémult az énekes. Az utóbbi években a betegségről jöttek a hírek. És legutóbb a haláláról. Nehéz elképzelni, hogy földi értelemben nincs többé.

Legyen szép az örökléte!