Újjáteremtett Requiem

Az emlékezés napján Ruggero Leoncavallo a merénylet áldozatává vált I. Umberto olasz király emléke előtt tisztelgő Requiemjét hallhatta a közönség a Szent Sebestyén-templomban. Az 1900-ban született, ám befejezetlenül maradt alkotás keletkezéstörténetéről sajnos igen kevés derült ki: az első három tétel egészében Leoncavallo műve – a többi Ács József zeneszerző és orgonaművész munkája, aki előbb kiegészítette, majd nagyzenekarra hangszerelte a kompozíciót.

A rekonstrukció ősbemutatójára 2009 augusztusában a svájci Brissagóban, a zenekari verzió első megszólaltatására 2019 áprilisában Budapesten került sor. Néhány hete Modenában hangzott el a mű, mellyel most a székesfehérvári zenebarátok is találkozhattak. Az énekszólókat az Opera kiváló művészei, Sümegi Eszter, Fekete Attila és Haja Zsolt adták elő, a kibővített Ars Oratoria kamarakórust és az Alba Regia Szimfonikus Zenekart Janos Acs vezényelte, az orgonaszólamot Ács József játszotta.

A zenetörténet nagy torzói (például Bach „A fúga művészete”-ciklusa, Mozart c-moll miséje és Requiemje vagy Schönberg Mózes és Áron című operája) évtizedek óta foglalkoztatják és csábítják befejezésre a zenei rejtélyek megszállottjait. Nos, Leoncavallo Requiemje hasonlóan fogós feladat: három tételből egy tizenkét tételes kompozíció egészére nézve szinte lehetetlen megalapozott következtetéseket levonni (analógiákat persze lehet keresni).

Mint megtudhattuk, a Requiemet eredetileg a gyászmiséhez készült, utóbb operákba átmentett zenei anyagok felhasználásával egészítette ki Ács József, a zene ekként Leoncavallótól való. Rögtön kérdéseket vet fel azonban, hogy ezeket a részeket törésmentesen vissza lehet-e helyezni egy gyászmise kereteibe. Nem segíti a választ, hogy már az első három tétel is meglehetősen vázlatosnak tűnik: a legösszefogottabbnak az ismert gre­gorián szekvencia motívumát is felhasználó második, Dies irae tétel bizonyult – ám a folytatásról végképpen nehéz felelősen nyilatkozni.

Az előzetes híradásokból kiderült továbbá, hogy eredetileg kamaraegyüttes kísérte az énekszólamokat. A zenekari változat ezt alaposan felülírta – ráadásul Ács József, a zeneszerző sokszor kedvezett Ács Józsefnek, az orgonistának, ám az inkább Gounod írásmódját idéző orgonafigurációk stílusukat és funkciójukat tekintve néha idegen testnek tűntek a partitúrában. Ugyancsak feltűnt a hagyományosan konzervatív egyházzenében a romantika mestereinél is elevenen élő kontrapunkt, a fúga hiánya – de ismét kérdés, hogy ez a döntés Leoncavallóra vagy Ács Józsefre vezethető-e vissza.

Tény, az ifjabb olasz zeneszerző-generáció nem tudott elszakadni Verdi 1874-ben bemutatott Requiemjének lenyűgöző hatásától (nem lehet véletlen, hogy Puccini 1905-ben Verdi emlékére írott Requiemje egy alig néhány perces, intim kompozíció), s azt gyanítom: a munka feladása mögött Leoncavallo esetében a nagymesterrel való versengés hiábavalóságának felismerése is állhatott. A rekonstrukció ekként egy halva született művet segített életre, melynek kétségtelenül vannak erős és hatásos pillanatai, ám koherenciája kevésbé. Az előadást mindezek nem befolyásolták: a három énekes szólista, a kórus és a zenekar Janos Acs szuggesztív vezényletével magas színvonalú interpretációban szólaltatta meg a művet, joggal váltva ki a telt házas közönség hosszan tartó vastapsát.